29

29,igen.Se több se kevesebb.Az utolsó kettessel kezdődő egész kétjegyű szám.Olyan esetlen, és annyira vágyik már az őt követő bűvös 30ra.Én nem, én nem vágyom rá, ahogy a 29re se vágytam.De jött, megállíthatalanul bekövetkezett.Hogy valami változott e.Igen , de nem most.Már régóta változok,már régóta félem ezeket a számokat, de többet ennél nem tehetek.Szeretnék, mint gondolom rajtam kívül sokan mások még.Viselem, hol jobban, hol rosszabbul.Ez az érme is kétoldalú.És ha leszámítjuk, hogy az idő múlásával meg kell barátkoznunk, akkor már ne is olyan szörnyű.De mégis keserű az íze.
Most is őt nézem;hamvas-feszes a bőre,dús a haja, nyoma sincs sehol az öregedésnek,leszámítva amikor angyali arcán a boldogságtól összehúzza a szemét, ott nagyon halványan a sarkában, mintha ott lennének azok a kezdetleges kis szarkalábak.
Gyűlölöm és imádom egyszerre.Gyűlölöm mert én már ilyen nem lehetek, folyton arra figyelmeztet, hogy felettem már eljárt az idő.És imádom mert azt a sok jót idézi fel bennem , amit a fiatalságommal kaptam.És akkor valami olyat látok a szemében amiért érdemes élni.Magamat látom tükröződni tiszta, mély barna szemében.Ő mást lát mint én reggelente a tükörben.Ő a szerettet lényt, a gondviselőt, a szerelmét, az életét látja bennem, és nem akad meg a szemed azokon az ősz hajszálakon, nem veszi nagyító alá az apró ráncokat, a már nem teljesen feszes bőrt, a fáradtságom.Lassan másfél éve hogy a sors egymáshoz vezérelt minket, de szerelme ha ilyen egyáltalán létezik, sokszorozódott.Hálás nekem, és én neki, no meg az életnek.Nem engedi hogy el felejtsem, hogy igen is hasznos, fontos és értékes vagyok.Neki.És ez pont elég.....