Tunézia - Új hét, Új élmények

 Ahogy említettem az éjszaka egy rémálom volt, kb fél óránkémnt mentem a nappaliból a hálószobába remélve , hogy ott végre békén hagynak a szúnyogok és tudok egy picit aludni. Naív voltam. Emellé persze társult a gyomorom egyre növkvő robaja. Végül hajnal 5 felé feladtam és megsemmiülve a fáradtságtól , éhesen , kiballagtam a konyhába kész1teni egy nagy adag tejes kávét. Az idő európában ekkor 6 óra volt, úgyhogy anya már fennt volt; így a kávé mellé , hogy jobban teljen az idő fel is hívtam. Az idő egy kicsit felgyorsult.Mire letettük Tunéziában is hat óra lett. Hivatalosan a közeli pékség kinyitott. A hőmérséklet már ekkor közelített az elviselhetetlnehez, no persze nekem, az északon élő lánynak , aki a forró nyarat 23 fokban méri. Tudván, hogy más kultúrában vagyok igyekeztem megfelelően felöltözni - persze ahogy mondtam az időjárást se lehetett figyelmen kívül hagyni -; hosszú joga nadrág, ujjatlan edző trikó, napszemüveg, övtáska. KL azt monsta az emberek nem tolakodóak vagy tiszteletlenek , akkor se ha egy nő egyedül van. Azt hiszem ebben egy kicsit tévedett. Az utcára érve 700 méter séta várt rám. Igazán nem nagy táv, de arra nem voltam lelkileg felkészülve , hogy megbámulnak, levillognak, ledudálnak, fütyülnek utánnam... Alapvetően helyén tudom kezelni a körülöttem kiaklakuló kiváncsiságot, de meleg volt és én éhes , ezáltal nyűgös és az ingerküszöbö, igen alacsonyan.Igyekeztem belefeledkezni a zenébe és a döbbenetbe amit akörnyezetemben beállt radikális változás okozott. Egyik pillanatban csinos többszintes ház, aztán szeméttől túlzsúfolt elhagyatott telek majd omladozo vakolatlan ház hiányzó ablakok és ajtók aztán egy AUDI kerekedés... Iszonyatosan szürreális kép.Végül megérkeztem a pékségbe. Európában ha az üzlet 6kor nyit akkor az azt jelenti hatkor minden friss , a pult feltöltve és a vevő nem gyéz válogatni. Hát ez itt nemm így van. Pár termék máe lesütve, még forró de a választék minimiális. Mindegy csak legyen valami ehető. Találtam vajas croissant, remek. Vettem is belőkle kettőt. Jó magyar módjára kifordultam a boltból és el is kezdtem a papírzacskóból majszolni a forró terméket. Na ezzel megint minden tekintet magamra sikrült vonni. Sebaj, a hasam kezdett jobban lenni. Séta haza. A levegő hőmérséklete őrült módon növekedett. Gyorsan el kellett dönteni , hogy mikor megyek vásárolni; azonnal. A vésérlés előtt azonban pénzvéltót próbáltam találni; félsikerrel. Megtaláltam , de zárva volt. Persze teljesen a másik irányban mint a bolt. Sebaj. A nagy forróságban elsétáltam a bevásárlóközpontba , ahol légkondicionált előtérben majdnem kimultam. Kint 36 fok bent jó ha 20. Kellet pár perc mire összeszedtem magam.A választék hatalmas az árak otthoniak. Persze van pár dolog amit ne keress ; bármi ami disznóból készült. De elég sok az alternatíva. Virsli marhahúsból, ez lett az egyik kedvencem. A bevásárlás zökkenőmentes volt és még kártyával is tudtam fizetni, dupla öröm.Már csak a logisztikai része maradt, mert nincs az az isten , hogy én ebben a hőségben gyalog vigyek haza mindent. Sikerült fogni egy taxit. A megérkezéskor újabb döbbenet ért, a taxi óra 1.6Dínárt mutatott. Az kerlek kedves olvasó kb 200ft...jól hallod... adtam a taxisnak 20at és a döbbenettől a következő 2 perce kicsekkolt a való világból. Összeszedtem a holmikat elköszöntem - ja itt szinte senki nem beszél angolul , úgyhogy elő kellett venni a nemlétező francia tudásom - és lépteimet felgyorsítva szinte száguldottam az apartman felé. Kipakoltam és úgy döntöttem egy kicsit megpihenek.Közben persze tartottuk a kapcsolatot KL-el , hiszen estére vártam érkezését. Éppen megegyeztünk, hogy igazából az általam beígért vacsora ráér akkor is mikor hazaértünk, hívott Noi barátnőm. Miközben elcsacsogtunk egy csomó nőcis dologról a szervezetem is kellőképpen megpihent, így mégiscsak nekiálltam főzni - és milyen jól tettem -. Az idő repült, és ideje volt indulni a reptérre. Visszagondolva egy csöppet se voltam ideges vagy túlzottan izgatott. Inkább valamiféle megkönnyebüllést éreztem. Végre ez a nap is eljött. Hosszú hónapok után végre a szemébe nézhetek, végre megölelhetem, és végre átköltözünk a 3D-be. A repülőút neki kb. 1 óra volt, de a repülő 1 óra késéssel szállt fel. ez van. legalább a reptér légkondicionált. Amíg várakozni kényszerültem megittam egy kávét, ücsörögtem kint a csodálatos parkban - naplemente után, ami elég korán van, a hőmérséklet vissztés emberibe - és közben becsörgött Eszti barátnőm. Az idő ismét felgyorsult. Miután megkaptam az üzenetet , hogy landolt , végre átvette helyét az izgalom. Annyiszor képzeltem el milyen lesz, annyiszor beszéltünk róla milyen lesz, hogy az emlékek izgatottá tettek. Tökéletesre terveztem , tökéletesre terveztük. Rajtam egy fekete hosszú ruha volt, fehér hosszú berakással a melkason ami végig futott a karokon, a hajam kontyban a lábamom fehér kövekkel kirakott szandál. Mint egy felsőosztálybeli visszafogottan elegáns nő. Fura de jóleső érzés volt, nem igazán szoktam így öltözni.Álltam az érkezi oldalon és vártam, hosszú percek, 10, 20, 30... és akkor megláttam őt.. Ő nem látott engem, de a szeme keresett, kutatott... közelebb léptem és akkor meglátott, elmosolyodott ... Egymáshoz léptünk, és....Megtörtént az amit senkinek nem kívánok... Megölelt mint egy barátot, és hogy biztos legyek benne , hogy nem hallucinálok a melegtől , még meg is veregette a bal lapockámat. Biztos vagyok benne , hogy döbbenet ült ki az arcomra.A szavak elfogytak. Valami olyasmit sikerült kinyögni hogy; Szia. A következő kérdése az volt van e taxink. Tessék? Semmi , hogy vagy, örülök hogy látlak, semmi személyes....mondtam neki, hogy menjünk ki és megkérdezem a sofőrömet aki hazavitt a reptérről illetve kihozott a fogadására, hogy el tud e jönni értünk.... ha nem akkor ez egy reptér, taxi van bőven... A sófőröm nem reagélt, így pár perc után mondtam, menjünk és üljünk be egy taxiba. Az első egy transzporter szerűség volt. A sofőr kinyitotta az ajtót, először én szálltam be , átmásztam a sofőr mögé majd beszállt KL. Közénk tette a hátizsákját. Érted???? Mondanom se kell hogy mennyire szarul éreztem magam. Majd a taxiban a sofőr és ő kedélyesen elkezdtek diskurálni. Belül fortyogtam, kívül igyekeztem tartani magam. Ekkor hirtelen ötlet szállt meg, akezem a combja mellé tettem. Semmi. A kezem a combjára tettem. Semmi. A kezem a kezére tettem. Ekkor rám nézett félszegen és jő erősen rákulcsolta a kezét a kezemre. Azt hittem ez majd segít túllellnülni az előzményeken, tévedtem. A kocsi megérkezett a szálláshoz, kedvesem kiperdült az ajtón és mint aki jől végezte dolgát folytatta a diszkurzust a sofőrrel. Na ekkor már igen közel jártam ahhoz , hogy kifakadjak.De tartottam magam, és szépen kimásztam kocsiból. Mivel nemmozdult elővettem a pénztárcámat és fizettem. Nem hiszitek ell mennyi volt a taxi 100 Dínár.. megsúgom ez rengeteg... bárhova mentünk később a nyaralás alatt, volt hogy sokkkal messzebb mint a reptés maximum 20 dínárba került borravalóval együtt. Ennyit a reptéri taxik áráról. Mindegy lassan elköszöntünk a sofőrtől és elindultunk befelé a ház területére. Amí g elértünk a házig a hangulat igencsak távolságtartó maradt. Mikor az ajtóhoz értünk, próbálván oldani a feszültséget megjegyeztem, hogy amúgy megfőztem és az étel a tűzhelyen vár amennyiben éhes és enne.Eközben az ajtó kinyílt és be is csujódótt mögöttünk, hogy felfedje az egyik legnagyobb ellentmondást a napra.

Ahogy az ajtó bezárult, úgy léptünk át egyik világból a másikba. Legalábbis KL. Ahogy megfordultam , ott áll velem szembe, megragadott az ágyhoz húzott és szendevélyes csókolni kezdett. Közben pedig elfuló hangon azt magyarázta , hogy ő nem éppen a főztömre éhes. Nem hazudok, teljesen ledöbbentett a kontraszt. Megállítottam, és jeleztem, hogy bocsi de ez így nekem nem igazán működik, haza se értünk, plusz a viselkedése nem igazán ezt a helyzetet prognosztizálta.Megkértem, hogy engedjen el, szeretnék kezet mosni meg meglátogatnám az illemhelyet stb. Ő pimaszulaz öréjéra nézett és azt mondta, ok van 5 perced. És az a huncut mosloy. Végre azt a személyt láttam akit a több hónap allatt megismertem. Miközben én meglátogattam a fürdőszobát, emeberünk végigjárta a házat és persze mindenhol felkapcsolta a lámpát.. és úgy is hagyta... Mehettem utánna lekapcsolgatni. Majd visszaérve a nappaliba, ismét elkapott, de ezúttal nem eresztett. Legyünk őszinték nem is akartam én elszaladni. Csodálatos élmény volt mindkettőnknek. Sszóval miután mindketten kiengedtük a fáradtgőzt, leültünk vacsorázni. Én tudtam, hogy ez nem jó ötlet, nekem aki áltaálban 5 körül eszik utoljára. Ekkor már 11 óra is elmúlt. Evett, de láttam, nem ez lesz a kedvence. Ja tejfölös csirkepaprikás tarhonyával. Minden száraz alapanyagot itthonról vittem, plusz házi pirospaprkiát. Nem sértődtem meg. Miután befejeztük, össze szerettem volna szedni a tányérokat , hogy elmosogassak, de megelőzött. Azt mondta te főztél , én mosogatok. És így is lett. Üdítő érzés volt. Aztán még kiültünk kicsit a kertbe beszélgetni. Mondtam neki rengeteg dologról szeretnék vele komolyan beszélni, holnap. Azt mondta alig várja. Arra lettem figyelmes, milyen nyugodt vagyok mellette és hogy milyen nyugodt mellettem. Késöbb bementünk és rájöttem, hogy a terv , hogy egy ágyban alszunk. Nem tudtam mi fog történni, leguttób kb 15 éve aludtam együtt valakivel egy ágyban. Őszintén elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és ha nem talál reggel maga mellett akkor vagy már ébren vagyok és a kertben megtalál avgy a másik szobában az ágyben. És ne vegye magára, nekem lehhet hogy ehhez idő kell. Megértette. Majd bebújtunk a közös ágyba, a karját a fejem alá tette és átölelt, mondta aludjunk. Nevettem, annak is kicsi esélye volt hogy egyáltalán egy ában tudok majd aludni vele, de hogy ebben a pozban az kizárt. Mondtam, maradjunk így egy kicsit, de ez egy így senkinek nem lesz kényelmes alvás, nekem fontos hogy mindketten pihentek legyünk , úgyhogy csak nyugodtan aludjon ahogy neki kényelmes mert én is azt fogom tenni. És így is lett. Nyugalomban telt az éjszaka és mellette ébredtem. Nem akartam felébreszteni, készítettem egy kávét és kimentem a kertbe.....

Folyt.köv.... 

Tunézia - avagy a fordulópont - 1.rész előzmények és megérkezés

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán egy gyors áttekintéssel arról, mi is történt a találkozást megelőzően.

2025. október 5-ét írtunk, amikor először üzenetet váltottunk. Könnyed, jó hangulatú beszélgetés volt. Én éppen üzleti úton voltam Münchenben, betegen és kétségbeesetten, mert az olasz fiú nyom nélkül tűnt el az életemből. Na, nem azért voltam alapvetően elkeseredve, mert eltűnt, inkább azért, mert nem akartam elfogadni, hogy felültettek. Hinni akartam, hogy csak történt vele valami. Őszintén aggódtam.

Na de ez a múlt. És a múlt elmúlt, jobb a halottakat a sírkertben tartani.

Szóval visszatérve Mr. KL-re, nem sok bizodalmam volt abban, hogy ebből bármi is alakulni fog azon kívül, hogy megint csak elcseszem a nemlétező időmet. Valljuk be, minden ellene szólt: a kora, a származása, a vallása, az, hogy online térben találkoztunk. De valahogy kellett a komfort. Igen, először ez motivált arra, hogy folytassam vele a beszélgetést.

A napok gyorsan teltek, és azon kaptam magam, hogy várom az üzeneteit. Pár nap alatt WhatsAppra váltottunk, és a beszélgetésünk igen nagy gyorsasággal kezdett mélyülni. Körülbelül két hét után bedobta: ő bizony szerelmes.

Nevettem, de rákérdeztem, mit is jelent számára az, hogy szerelem. Nagyon szép megfogalmazást kaptam, és először gondoltam azt, hogy igen, az ő definíciója alapján akár még ez is meglehet.

Én ugyanakkor nem éreztem azt, hogy szerelmes lennék. Sőt. Innentől egyre inkább igyekeztem egy kisebb, szinte észrevehetetlen távolságot tartani. Ma már tudom, a sok csalódás után ez egyfajta védekezés volt. Nem miatta, de mégis vele szemben.

Türelmes volt. Végtelenül.

Lassan nyitott meg, észrevétlenül. Sose söpörte le az asztalról a kérdéseimet, az érzéseimet vagy a problémákat. A végletekig állta a sarat, amikor pengeéles kérdéseimmel igyekeztem élve felboncolni őt. Tettem mindezt azért, mert többé nem akartam megsérülni.

Közben persze tudattalanul ügyeltem arra is, hogy a saját bizonytalanságom ne sértse meg őt. És ekkor jöttem rá: számít.

De még mennyire, hogy számít.

Minden reggel mélyenszántó, érzelmes üzenet várt. A beszélgetéseink napközben felölelték a teljes univerzumot, és csendben én lettem az ő Holdja, ő pedig az én Napom. Együtt építettük, csillagról csillagra, ezt a csodás univerzumot, ahol két meg nem értett lélek egymásra talált, szinte a csodával határos módon.

Ugyan földrajzilag nagy volt köztünk a távolság, mindig magam mellett éreztem. Azonban, ahogy az lenni szokott, a vágy, hogy ez a kapcsolat a valóságban is gyökeret eresszen, egyre kínzóbbá vált.

2025 év végén kezdtünk először beszélni arról, hogyan tudnánk ezt megoldani. Én dobtam be az ötletet, hogy Tunézia jó megoldás lehet mindkettőnknek. Megegyeztünk, és a tavaszi időszakot határoltuk be.

Közben telt-múlt az idő, és felhozta, hogy tulajdonképpen szívesen jönne akár hozzám is, így párhuzamosan március végén elindult a vízumigénylési folyamat. Május elején azonban a folyamat még mindig sehol nem tartott, így visszatértünk az eredeti tervhez, de hagytuk párhuzamosan futni a vízumot.

Repülőjegyet foglaltam, szállásokat nézegettünk, és végeláthatatlan csörtéink voltak arról, hogy hotel vagy apartman legyen. Közben természetesen az élet sem állt meg. Amikor végül mindent lefoglaltunk június 7. és 14. közöttre, én éppen Amszterdamban voltam, amikor jött a hír: június 3-án mehet vízuminterjúra.

Először örültünk, de ez nem tartott sokáig. Kiderült ugyanis, hogy ha elindítja a folyamatot, elveszik az útlevelét. Már túl késő volt Tunéziát újratervezni, így lemondta az időpontot.

Ennek így kellett lennie.

Június 7-e reggel.

Nagyon izgatottan keltem. Elhoztam a „bébicsőszünket”, kicsit még beszélgettünk, majd elindultam a reptérre. Ahogy feladtam a poggyászokat, egyenesen a biztonsági ellenőrzéshez mentem. Gondoltam, gyorsan letudom, aztán iszom még egy kávét.

Ahogy felértem az emeletre, egy hölgy lépett oda hozzám. Azt mondta angolul, hogy figyelt engem, és el akarta mondani, hogy reméli, tudom, milyen gyönyörű nő vagyok.

A szavam elakadt.

A döbbenet után megköszöntem neki, hogy vette a bátorságot és ezt elmondta, majd hozzátettem, hogy ő is épp olyan csodálatos nő. Szóba elegyedtünk, és meghívtam egy kávéra. A végén számot cseréltünk, és megegyeztünk, hogy a nyaralás után találkozunk.

Annyira jót beszélgettünk, hogy majdnem lekéstem a beszállást.

Az út kellemes volt, Milánó pedig meleg. Kicsit aggódtam az átszállás miatt, de felesleges volt. Nagyon simán ment minden, még egy szendvicsre és kávéra is jutott idő. Három és fél órával később felszállt a gépem Tunézia felé.

A kulturális sokk döbbenetesen nagy volt.

Rengeteg nő sok-sok gyermekkel, hét-nyolc gyerekkel, és rengeteg csecsemővel. A nők csinos, színes ruhákat viseltek, fejükön nagyrészt kendő volt, és mindenki mosolygott. De már ekkor semmit nem értettem a környezetemből, ami valljuk be, ijesztő volt. Csak arab és francia. A repülőre felszállva pedig még inkább csak arab.

Igyekeztem nyugodt maradni, de azért akadt még jó pár extra furcsaság.

Például a repülőn cigarettát árultak. Csak készpénzzel lehetett fizetni. Azt, hogy kinek mennyi jár vissza, a stewardess papírpohárra írta fel tollal. Az előttem ülő többgyerekes anyuka pedig úgy költött el több száz eurót parfümökre, ahogy én veszek pár üveg ásványvizet.

És ha mindez nem lett volna elég, landoláskor mindenki tapsviharban tört ki.

Azt hiszem, az idegrendszerem ezen a ponton tervezett teljes összeomlást bejelenteni.

De tartottam magam.

A busz bevitt minket a terminálba, útlevél-ellenőrzés, pecsét, majd végre jött az egyik utolsó kihívás: a bőröndök felkutatása. Ez azonban nem volt könnyű, tekintve, hogy már tényleg minden csak arabul volt kiírva.

Nem, nem adtam fel.

Követni kezdtem az egyik sokgyermekes anyát, hisz ennyi gyerekkel tuti van poggyászuk.

És siker.

Diadalittasan ragadtam meg mindkét bőröndömet, és száguldottam ki a fogadótérbe, ahol már a taxis várt rám. Felüdülés és megkönnyebbülés volt egyszerre, hogy emberünk beszélt angolul.

A hintóhoz vezetett, ahogy ő fogalmazott. Ez a hintó egy fehér, harmincplusz éves, pici autó volt, valami Fiat Punto-szerű képződmény, tele karcolásokkal, zúzódásokkal és horpadásokkal.

Nem számított. Tényleg nem. Csak az, hogy egészben a szállásra érjünk.

Emberünk betette a csomagokat. Esküszöm, nem tudom, hogy fértek be. Én pedig nyúltam a hátsó ajtó kilincséért, amikor hangosan kérdőre lettem vonva:

– Te mit csinálsz?

Ijedten mondtam, hogy hát én csak gondoltam, beülök.

Mire mosolyogva kaptam a bátorítást, hogy persze, de csak huppanjak be mellé az anyósülésre.

Gondolhatod, hogy kikerekedett a szemem. Itt körülbelül tíz éve még az ülést is előrehúzzák a taxisok, nehogy véletlenül oda óhajts ülni.

A kocsiút nem volt hosszú, a taxis pedig sokat mesélt útközben. Még a szállásadót is felhívta, így zökkenőmentesen odataláltunk. Köszönetem jeléül adtam neki egy kis borravalót. Hittem én, hogy kicsit. Ez ismét nagy csodálkozást váltott ki, na de most legalább nem belőlem.

Végre birtokba vettem a házat, küldtem videót KL-nek, majd közel este tízkor arra a felismerésre jutottam, hogy a Milánóban délután háromkor elfogyasztott szendvics már ősrégen volt, és én tulajdonképpen éhes vagyok.

Késő volt. Az üzletek bezártak.

Maradt a B terv: valamit gyorsan, és kibírni reggelig.

Volt tej a hűtőben.

Életmentő.

Az éjszaka fájdalmasan telt, miután akaratomon kívül meginvitáltam a környék összes szúnyogját. És persze mi maradt otthon?

A szúnyogriasztó.

Foly. köv.

Dolce vita (?)

 Biztosan állíthatom eltelt a nyár. A reggelek csipősekké váltak,  a nap kevesebbet süt és azt is már csak simogató meleggel. A tengerpart ősszel is csodálatos bár ilyenkor igyekszem több időt tölteni az erdőkben. A nappali hőmérséklet 17 fok körül van, de ez már sokszor pulóvert jelent. Az este is hamarabb jön, a lelkem is kicsit nehezebb.

Olaszország, Milánó csodálatos élmény volt. Rövid,  de igazán értékes időt töltöttem el. Az időjárás nem igazán volt kegyes hozzám,  sokat esett és ettől még fülledtebb lett a levegő - minden értelemben...

Az odafelé út igazán sima volt, Gosia kivitt a reptérre,  pont időben ahhoz , hogy legközelebb a gépen tudtam leülni. Az út sima volt, még eszembe is jutott, hogy nem értem miért is nem szetetek repülni...

Korábban landoltunk a tervezettnèl , így volt idő egy kávèra és egy kedves beszélgetésre a reptéren. Igen este 10kor kávét ittam... muszáj volt. A fél 11es reptér buszon már ott ültem,  és izgatottan vártam a megérkezést. Közben folyamatosan tartottuk a kapcsolatot Sammel. Ő már nagyban készült,  csomagolt az ő nagy kalandjára. Érdekes volt egyedül egy idegen városban,  de egyáltalán nem bántam,  hogy így alakult. Ahogy terveztem megtaláltam a metrót,  eljutottam a lakásig ahol várt is a tulaj. Minden remekül ment. Aztán még egy kis kihívás; éjfél után találni nyitva lévő boltot. Éjszaka sétálni egy idegen helyen nem mindig okos ötlet,  de nem volt más megoldás. Hajnal 1re mindent kipipáltam,volt kv és tej reggelre,volt zuhany és a bőrönd kipakolva , én meg az ágyban Sam ígéretével,  hogy másnap délelőtt átjön. Reggel ugyanúgy korán ébredtem mint ahogy egyébként,  de most a kv jobban esett. Mivel iserem az "olasz" ritmust 11 előtt nem számítottam Samre. Így remek döntés volt elslattyogni a boltba. Jah itt nincs Ząbka minden sarkon, sőt a boltok eléggé elszórtan vannak, több mint 1km volt a legközelebbi Lidl. Mondjuk nem a távolság ijesztett meg hanem a hőség. Mire visszaèrtem olyan helyeken is izzadtam ahol szerintem képtelenség. Ültem a kanapén fehérneműben miután hosszú percekig zuhanyoztam és kb nem mertem mozdulni nehogy újra folyni kezdjen patakokban rólam a víz. Elmúlt 11 óra,  közeledett a fél 12 ami ugye nekem a kv idő. Egészen pontosan 11:20 volt amikor a kv "lefőtt" és a telefon zizzent... és ott volt rajta egy fotó a házról ahol laktam... a szívem kihagyott... hát mégis megtörtènik... a nagy izgalomban még a választ is elgépeltem... na mindegy.. siettem le kinyitni a kaput... és ott állt... megöleltem. Kérdeztem, miért nem jött be,erre ő viccesen , honnan tudjam, hogy nincs e valaki nálad... Próbáltam cool maradni, de rettentő zavarban voltam. Felmentünk. Az első érdekes dolog, hogy körbe járta a lakást. Keresett valakit ?! Majd megnyugodott és hellyel kínáltam, leültünk egymás mellé a kanapéra. És innen minden kicsit kusza és homályos. Mintha a jelenléte teljesen letompított volna. Érdekes volt, mert többé nem éreztem, hogy kevés/sok lennék,  sőt titkon az jutott eszembe , hogy ennyi ? Ezért aggódtam,  ez a pasi rendben van , de egyáltalán nem a szintem, nem, ez a pasi átlagos. De közben néztem őt és hallgattam amit mond. Leginkább azt hogy nincs sok ideje... és kb. itt ki is csekkolt a lelkem azt hiszem.. Többé nem éreztem,  hogy itt bárminek tétje van, csak egy kis beszélgetés egy kv mellett.. ahh a kv.. fordultam az asztal felé,  és akkor eszembe jutott az ajándék... felálltam és átnyújtottam. Nézte nagy gyermeki szemekkel, cuki volt... gyorsan elmeséltem, hogy mi lett a benzinnel - elkobozták a reptéren- meg , hogy több üzenet van benne mert ezt is túlgondoltam ,meg, hogy ùgy írtam őket, hogy azt feltételeztem nem találkozunk... Őszintén boldog volt, nem csak az öngyújtó, de az olaszul írt hosszú üzenet...miközben olvasta ott volt az a pimasz kis félmosoly az ajkán,  tudod mikor félre húzód a szád mosolyogva...csillogot a szeme is, talán egy visszafogott könnycsepp.. aztán közelebb húzódott,  hálálkodott szóban is bár meglehetősen nehezen fejezte ki mit érez,  és akkor megcsokóltam.. puha, lágy,  lassú,  apró csók volt.. és ugyanez várt a túloldalon... aztán a homlokát az enyémnek támasztotta.. így maradtunk egy ideig, szótlanul... csak éreztük egymást... azt hiszem ezután a mosdóba ment, majd visszatért és a következő amire emlékszem hogy az ölemben a feje a karja öleli a combon... én meg ráhajolva ölelem... nem tudom meddig tartott ,de békét éreztem.  Aztán felült, újra közel húzódott és csak nézett... újra megcsókoltam...

The Milan Incident

 I went to Milan expecting a peaceful birthday trip.You know the kind. A little sunshine, a little sightseeing, a balcony where I could sit with a book and an Aperol Spritz pretending I was the mysterious heroine of a European novel.The universe had other plans.

The journey itself was suspiciously smooth. My luggage was exactly on the weight limit. Security was fast. Boarding was easy. The flight was uneventful. My suitcase appeared almost immediately after landing. The bus ride was pleasant, the taxi driver honest, and the weather was beautiful.

Whenever life becomes that efficient, I should know better.

At boarding, I discovered that my tiny extra bag and my backpack had apparently violated airline law by existing separately. Everything had to fit into one bag. Standing there at the gate, I performed emergency luggage surgery while trying not to hold up the queue. At the time it seemed like a small inconvenience.

Several hours later I would discover that my beloved unicorn mug had died during the operation.

The first casualty of the trip.

The second casualty was my dream balcony.

I had specifically booked an apartment with one. I had imagined myself reading books in the sunshine, sipping drinks, and occasionally looking thoughtful into the distance for no reason whatsoever.

The apartment had many things.

A balcony was not one of them.

I contacted the owner, hoping for sympathy, support, perhaps even mild concern.

Instead, I received the emotional equivalent of a shrug.

While I was still processing this betrayal, I discovered the broken unicorn mug.

Then I went shopping for breakfast supplies.

Then it started raining.

Not ordinary rain.

The kind of rain that makes you wonder whether local authorities should begin issuing boats.

The timing was particularly cruel because I had visited my hairdresser the day before leaving. Hours of professional work disappeared in approximately six minutes. My hairstyle evolved rapidly from "sophisticated traveler" into "electrical accident survivor."

I returned to the apartment, defeated but determined to reset the day with a shower.

This decision would prove ambitious.

Without getting too graphic, let us simply say that a shaving accident occurred in one of the most sensitive locations available on the human body. There was blood. There were white towels. There was immediate concern. My brain briefly convinced me that I was moments away from meeting my ancestors.

While attempting to deal with this situation, I noticed something unusual.

The bathroom floor was disappearing.

Not physically.

Under water.

The shower had decided that drains were merely suggestions and had released most of its contents directly into the bathroom.

So there I was, alone in Milan, bleeding, standing ankle-deep in water, desperately sacrificing every towel in the apartment to contain the flood.

I spent the next thirty minutes squeezing soaked towels into the bidet while trying not to faint.

When my friend Gabriele messaged me, I explained everything that had happened.

His initial reaction was disbelief.

I considered this entirely reasonable.

I was there and I barely believed it.

The next morning, Milan seemed to regret its behaviour.

The sun returned. The rain disappeared. The city looked beautiful again.

It was also twenty-eight degrees.

As a woman who lives in Poland, I considered this temperature an aggressive personal attack.

I took a long phone call while wandering through the city and eventually found myself in Crescenzago, at a small coffee bar where Gabriele and I had first met years ago.

There was something comforting about sitting there.

A macchiato.

A glass of water.

Familiar memories.

No floods.

No blood.

No dead household objects.

Progress.

That evening Gabriele came over and we went to dinner.

The food was excellent.

The tiramisu was dangerous.

The Aperol was doing exactly what Aperol was invented to do.

But honestly, the best part was simply the conversation.

Some people have a gift for making several hours disappear without either of you noticing.

Around midnight we finally said goodnight.

For the first time since arriving, I thought perhaps the trip had stabilized.

The following day started similarly.

Hot weather.

Late breakfast.

A trip to Carrefour.

I bought water and a cornetto.

Then I forgot to weigh the cornetto.

The cashier sent me back.

I returned obediently, weighed it properly, and joined the queue again.

Experience had taught me not to challenge Italian retail procedures.

I left the shop, started eating my pastry and wandered down Via Milani.

I passed a sushi restaurant.

Stopped at a pedestrian crossing.

Looked up.

And saw him.

Life occasionally produces moments that feel completely fictional.

Someone from my past.

Someone I never expected to see again.

Standing on the opposite side of the road.

For a few seconds my brain stopped functioning.

Not dramatically.

More like a computer that suddenly receives too many tabs at once.

The strange thing is that my first thought wasn't emotional.

It wasn't angry.

It wasn't romantic.

It wasn't even confusion.

My first thought was simply:

"He looks happy."

And he did.

Healthy.

Content.

Happy.

The traffic moved.

People crossed.

Life continued.

Eventually I crossed too.

I took the metro to my favourite coffee bar, sent a simple email, lit a cigarette and sat quietly.

The world had not ended.

No dramatic music had started.

No cinematic reunion had occurred.

Just two people unexpectedly occupying the same intersection for a few seconds.

The rest of the day I walked.

And walked.

And walked some more.

Eventually I found myself sitting in a nearby park listening to music and watching people pass by.

I think I spent most of the afternoon trying to ground myself.

Not because I was upset.

Because I had suddenly been reminded that life can be very strange.

That night I slept early.

The next morning I woke naturally at six.

Something inside me kept whispering the same thing.

Go to the park.

I resisted.

It was too early.

Go to the park.

I waited another half hour.

Go to the park.

At seven-thirty I surrendered.

I packed a bottle of water, grabbed my book and headed out.

For the next several hours I sat on a bench in the sunshine reading.

Occasionally I bought an iced coffee.

Occasionally I looked up from my book.

Occasionally I watched people walking by.

That was all.

And somehow it was perfect.

Halfway through the morning I realized something that made me laugh.

The balcony I had been so upset about on the first day wasn't missing after all.

It had simply been relocated to a park bench.

By midday I returned to the apartment, packed my belongings and headed for the airport.

A taxi driver was wonderfully kind.

A bus company employee proposed marriage within approximately thirty seconds of meeting me.

I declined politely.

The flight was delayed.

My airport taxi in Gdańsk failed to locate me and cancelled the ride.

The replacement taxi cost almost twice as much because it was after eleven at night.

Naturally.

I got home exhausted, dropped my nanny off and prepared for the sweet relief of sleep.

At half past midnight my son appeared.

"Mom."

"Yes?"

"My bed broke."

Not cracked.

Not damaged.

Broke.

Into half.

The next morning, after taking him to school, I found myself dismantling a broken bed while my suitcase sat untouched in the hallway still packed from Italy.

I finally unpacked it several days later.

After three rounds of laundry.

Some cleaning.

And the arrival of my period, which appeared to have studied my schedule carefully before choosing the most inconvenient possible moment.

Today I have slept more than I have been awake.

And honestly?

I think I've earned it.

Milan gave me floods, broken mugs, missing balconies, unexpected reunions, excellent coffee, wonderful conversations, sunshine, laughter, and a broken bed waiting for me at home.

It was ridiculous.

It was exhausting.

It was absolutely unforgettable.

A tavasz ígérete

 Február harmadik hetében vagyunk, mégis az elmúlt pár hétben úgy éreztem évek teltek el. A január munka szempontból nagyon kimerítő volt, készültünk a hónap végén esedékes nagy bemutatóra,  így ismét utaztam Amszterdamba. Közben Manó megkapta a félévi értékeléseket, de lengyelből és matematikából nem lett meg az óraszám így a tanárokkal külön egyeztetés kezdődött. Matekból két dolgozatot írt a féléves anyagból,  a lengyel tanár meg csak megbuktatta félévkor. Nagyon feldühített, de aztán elengedtük. Mindketten a jövőbe nézünk és tesszük a dolgunk.

Persze az élet soha nem enged igazán hatradőlni. Azt hittem a február könnyebb lesz minden fronton, de jelenleg inkább nehezebb. A munka csak gyűlik, én pedig kimerült vagyok mind szellemileg mind testileg. Az időjárás igazán kegyetlen, volt itt éjszakai-30 és mellé nappali -20.

A pénzügyek se alakulnak túl rózsásan egyelőre; hatalmas adó befizetés, büntetés Németországból,  valamint a tavalyi Helli ügy is lezárodik, de sajnos nem az igazsággal. De el kellett engednem, mert nem nyerhetek meg minden csatát.

Közben több terv is lóg a,levegőben; szülinapi utazás és a találkozó. 

Májusra ugyan meg van a repülő jegy, de a többit még nem intéztem, és milyen jól tettem látván a beeső kiadásokat. Persze remélem, hogy összejön, de ha nem akkor csak később az évben. Lehet akkor átteszem őszre. 

A találkozásunk még mindig Áprilisra van kitűzve, de egyelőre nagyon nem haladunk semerre. És hogy miért. Történt kb egy hete hogy újra szóba került a dolog , hogy akkor Április de legkésőbb május ugye tunézia,  de hogy nem egyeztünk meg hogy mikor lenne jó a nálam. Lefagytam. Hogy hogy mikor ??? Hát ő mondta, hogy mielőtt beleállunk Tunéziába, ő akkor igényli a vizumot és ha minden jól megy akkor ő jön.... Jahhhh... hát akkor itt lenne az ideje a Ramadam alatt akkor el is indítja... finoman jeleztem, hogy ha ez március közepén lesz elindítva akkor kb felejtse is el az Áprilist, mivel nagy eséllyel kb. 30 nap az átfutás... és akkor felébredt.. Mondta, oké akkor igyekszik Februárban lépni... negnyugodtam,  végre értjük egymást... erre másnap azt mondja ő most 10 napra hazautazik vidékre a családhoz... segítek ez azt jelenti marad 5 napja intézkedni... Nem ítélkezem, de hát... szóval itt tartunk...

A kapcsolatunk tovabbra is stabil, még mindig tudunk építkezni,  de már nagyon szeretnék találkozni vele. És így szivemben a tavasz ígéretével számolom a napokat ,hogy végre átölelhessem.