Dolce vita (?)

 Biztosan állíthatom eltelt a nyár. A reggelek csipősekké váltak,  a nap kevesebbet süt és azt is már csak simogató meleggel. A tengerpart ősszel is csodálatos bár ilyenkor igyekszem több időt tölteni az erdőkben. A nappali hőmérséklet 17 fok körül van, de ez már sokszor pulóvert jelent. Az este is hamarabb jön, a lelkem is kicsit nehezebb.

Olaszország, Milánó csodálatos élmény volt. Rövid,  de igazán értékes időt töltöttem el. Az időjárás nem igazán volt kegyes hozzám,  sokat esett és ettől még fülledtebb lett a levegő - minden értelemben...

Az odafelé út igazán sima volt, Gosia kivitt a reptérre,  pont időben ahhoz , hogy legközelebb a gépen tudtam leülni. Az út sima volt, még eszembe is jutott, hogy nem értem miért is nem szetetek repülni...

Korábban landoltunk a tervezettnèl , így volt idő egy kávèra és egy kedves beszélgetésre a reptéren. Igen este 10kor kávét ittam... muszáj volt. A fél 11es reptér buszon már ott ültem,  és izgatottan vártam a megérkezést. Közben folyamatosan tartottuk a kapcsolatot Sammel. Ő már nagyban készült,  csomagolt az ő nagy kalandjára. Érdekes volt egyedül egy idegen városban,  de egyáltalán nem bántam,  hogy így alakult. Ahogy terveztem megtaláltam a metrót,  eljutottam a lakásig ahol várt is a tulaj. Minden remekül ment. Aztán még egy kis kihívás; éjfél után találni nyitva lévő boltot. Éjszaka sétálni egy idegen helyen nem mindig okos ötlet,  de nem volt más megoldás. Hajnal 1re mindent kipipáltam,volt kv és tej reggelre,volt zuhany és a bőrönd kipakolva , én meg az ágyban Sam ígéretével,  hogy másnap délelőtt átjön. Reggel ugyanúgy korán ébredtem mint ahogy egyébként,  de most a kv jobban esett. Mivel iserem az "olasz" ritmust 11 előtt nem számítottam Samre. Így remek döntés volt elslattyogni a boltba. Jah itt nincs Ząbka minden sarkon, sőt a boltok eléggé elszórtan vannak, több mint 1km volt a legközelebbi Lidl. Mondjuk nem a távolság ijesztett meg hanem a hőség. Mire visszaèrtem olyan helyeken is izzadtam ahol szerintem képtelenség. Ültem a kanapén fehérneműben miután hosszú percekig zuhanyoztam és kb nem mertem mozdulni nehogy újra folyni kezdjen patakokban rólam a víz. Elmúlt 11 óra,  közeledett a fél 12 ami ugye nekem a kv idő. Egészen pontosan 11:20 volt amikor a kv "lefőtt" és a telefon zizzent... és ott volt rajta egy fotó a házról ahol laktam... a szívem kihagyott... hát mégis megtörtènik... a nagy izgalomban még a választ is elgépeltem... na mindegy.. siettem le kinyitni a kaput... és ott állt... megöleltem. Kérdeztem, miért nem jött be,erre ő viccesen , honnan tudjam, hogy nincs e valaki nálad... Próbáltam cool maradni, de rettentő zavarban voltam. Felmentünk. Az első érdekes dolog, hogy körbe járta a lakást. Keresett valakit ?! Majd megnyugodott és hellyel kínáltam, leültünk egymás mellé a kanapéra. És innen minden kicsit kusza és homályos. Mintha a jelenléte teljesen letompított volna. Érdekes volt, mert többé nem éreztem, hogy kevés/sok lennék,  sőt titkon az jutott eszembe , hogy ennyi ? Ezért aggódtam,  ez a pasi rendben van , de egyáltalán nem a szintem, nem, ez a pasi átlagos. De közben néztem őt és hallgattam amit mond. Leginkább azt hogy nincs sok ideje... és kb. itt ki is csekkolt a lelkem azt hiszem.. Többé nem éreztem,  hogy itt bárminek tétje van, csak egy kis beszélgetés egy kv mellett.. ahh a kv.. fordultam az asztal felé,  és akkor eszembe jutott az ajándék... felálltam és átnyújtottam. Nézte nagy gyermeki szemekkel, cuki volt... gyorsan elmeséltem, hogy mi lett a benzinnel - elkobozták a reptéren- meg , hogy több üzenet van benne mert ezt is túlgondoltam ,meg, hogy ùgy írtam őket, hogy azt feltételeztem nem találkozunk... Őszintén boldog volt, nem csak az öngyújtó, de az olaszul írt hosszú üzenet...miközben olvasta ott volt az a pimasz kis félmosoly az ajkán,  tudod mikor félre húzód a szád mosolyogva...csillogot a szeme is, talán egy visszafogott könnycsepp.. aztán közelebb húzódott,  hálálkodott szóban is bár meglehetősen nehezen fejezte ki mit érez,  és akkor megcsokóltam.. puha, lágy,  lassú,  apró csók volt.. és ugyanez várt a túloldalon... aztán a homlokát az enyémnek támasztotta.. így maradtunk egy ideig, szótlanul... csak éreztük egymást... azt hiszem ezután a mosdóba ment, majd visszatért és a következő amire emlékszem hogy az ölemben a feje a karja öleli a combon... én meg ráhajolva ölelem... nem tudom meddig tartott ,de békét éreztem.  Aztán felült, újra közel húzódott és csak nézett... újra megcsókoltam...

The Milan Incident

 I went to Milan expecting a peaceful birthday trip.You know the kind. A little sunshine, a little sightseeing, a balcony where I could sit with a book and an Aperol Spritz pretending I was the mysterious heroine of a European novel.The universe had other plans.

The journey itself was suspiciously smooth. My luggage was exactly on the weight limit. Security was fast. Boarding was easy. The flight was uneventful. My suitcase appeared almost immediately after landing. The bus ride was pleasant, the taxi driver honest, and the weather was beautiful.

Whenever life becomes that efficient, I should know better.

At boarding, I discovered that my tiny extra bag and my backpack had apparently violated airline law by existing separately. Everything had to fit into one bag. Standing there at the gate, I performed emergency luggage surgery while trying not to hold up the queue. At the time it seemed like a small inconvenience.

Several hours later I would discover that my beloved unicorn mug had died during the operation.

The first casualty of the trip.

The second casualty was my dream balcony.

I had specifically booked an apartment with one. I had imagined myself reading books in the sunshine, sipping drinks, and occasionally looking thoughtful into the distance for no reason whatsoever.

The apartment had many things.

A balcony was not one of them.

I contacted the owner, hoping for sympathy, support, perhaps even mild concern.

Instead, I received the emotional equivalent of a shrug.

While I was still processing this betrayal, I discovered the broken unicorn mug.

Then I went shopping for breakfast supplies.

Then it started raining.

Not ordinary rain.

The kind of rain that makes you wonder whether local authorities should begin issuing boats.

The timing was particularly cruel because I had visited my hairdresser the day before leaving. Hours of professional work disappeared in approximately six minutes. My hairstyle evolved rapidly from "sophisticated traveler" into "electrical accident survivor."

I returned to the apartment, defeated but determined to reset the day with a shower.

This decision would prove ambitious.

Without getting too graphic, let us simply say that a shaving accident occurred in one of the most sensitive locations available on the human body. There was blood. There were white towels. There was immediate concern. My brain briefly convinced me that I was moments away from meeting my ancestors.

While attempting to deal with this situation, I noticed something unusual.

The bathroom floor was disappearing.

Not physically.

Under water.

The shower had decided that drains were merely suggestions and had released most of its contents directly into the bathroom.

So there I was, alone in Milan, bleeding, standing ankle-deep in water, desperately sacrificing every towel in the apartment to contain the flood.

I spent the next thirty minutes squeezing soaked towels into the bidet while trying not to faint.

When my friend Gabriele messaged me, I explained everything that had happened.

His initial reaction was disbelief.

I considered this entirely reasonable.

I was there and I barely believed it.

The next morning, Milan seemed to regret its behaviour.

The sun returned. The rain disappeared. The city looked beautiful again.

It was also twenty-eight degrees.

As a woman who lives in Poland, I considered this temperature an aggressive personal attack.

I took a long phone call while wandering through the city and eventually found myself in Crescenzago, at a small coffee bar where Gabriele and I had first met years ago.

There was something comforting about sitting there.

A macchiato.

A glass of water.

Familiar memories.

No floods.

No blood.

No dead household objects.

Progress.

That evening Gabriele came over and we went to dinner.

The food was excellent.

The tiramisu was dangerous.

The Aperol was doing exactly what Aperol was invented to do.

But honestly, the best part was simply the conversation.

Some people have a gift for making several hours disappear without either of you noticing.

Around midnight we finally said goodnight.

For the first time since arriving, I thought perhaps the trip had stabilized.

The following day started similarly.

Hot weather.

Late breakfast.

A trip to Carrefour.

I bought water and a cornetto.

Then I forgot to weigh the cornetto.

The cashier sent me back.

I returned obediently, weighed it properly, and joined the queue again.

Experience had taught me not to challenge Italian retail procedures.

I left the shop, started eating my pastry and wandered down Via Milani.

I passed a sushi restaurant.

Stopped at a pedestrian crossing.

Looked up.

And saw him.

Life occasionally produces moments that feel completely fictional.

Someone from my past.

Someone I never expected to see again.

Standing on the opposite side of the road.

For a few seconds my brain stopped functioning.

Not dramatically.

More like a computer that suddenly receives too many tabs at once.

The strange thing is that my first thought wasn't emotional.

It wasn't angry.

It wasn't romantic.

It wasn't even confusion.

My first thought was simply:

"He looks happy."

And he did.

Healthy.

Content.

Happy.

The traffic moved.

People crossed.

Life continued.

Eventually I crossed too.

I took the metro to my favourite coffee bar, sent a simple email, lit a cigarette and sat quietly.

The world had not ended.

No dramatic music had started.

No cinematic reunion had occurred.

Just two people unexpectedly occupying the same intersection for a few seconds.

The rest of the day I walked.

And walked.

And walked some more.

Eventually I found myself sitting in a nearby park listening to music and watching people pass by.

I think I spent most of the afternoon trying to ground myself.

Not because I was upset.

Because I had suddenly been reminded that life can be very strange.

That night I slept early.

The next morning I woke naturally at six.

Something inside me kept whispering the same thing.

Go to the park.

I resisted.

It was too early.

Go to the park.

I waited another half hour.

Go to the park.

At seven-thirty I surrendered.

I packed a bottle of water, grabbed my book and headed out.

For the next several hours I sat on a bench in the sunshine reading.

Occasionally I bought an iced coffee.

Occasionally I looked up from my book.

Occasionally I watched people walking by.

That was all.

And somehow it was perfect.

Halfway through the morning I realized something that made me laugh.

The balcony I had been so upset about on the first day wasn't missing after all.

It had simply been relocated to a park bench.

By midday I returned to the apartment, packed my belongings and headed for the airport.

A taxi driver was wonderfully kind.

A bus company employee proposed marriage within approximately thirty seconds of meeting me.

I declined politely.

The flight was delayed.

My airport taxi in Gdańsk failed to locate me and cancelled the ride.

The replacement taxi cost almost twice as much because it was after eleven at night.

Naturally.

I got home exhausted, dropped my nanny off and prepared for the sweet relief of sleep.

At half past midnight my son appeared.

"Mom."

"Yes?"

"My bed broke."

Not cracked.

Not damaged.

Broke.

Into half.

The next morning, after taking him to school, I found myself dismantling a broken bed while my suitcase sat untouched in the hallway still packed from Italy.

I finally unpacked it several days later.

After three rounds of laundry.

Some cleaning.

And the arrival of my period, which appeared to have studied my schedule carefully before choosing the most inconvenient possible moment.

Today I have slept more than I have been awake.

And honestly?

I think I've earned it.

Milan gave me floods, broken mugs, missing balconies, unexpected reunions, excellent coffee, wonderful conversations, sunshine, laughter, and a broken bed waiting for me at home.

It was ridiculous.

It was exhausting.

It was absolutely unforgettable.

A tavasz ígérete

 Február harmadik hetében vagyunk, mégis az elmúlt pár hétben úgy éreztem évek teltek el. A január munka szempontból nagyon kimerítő volt, készültünk a hónap végén esedékes nagy bemutatóra,  így ismét utaztam Amszterdamba. Közben Manó megkapta a félévi értékeléseket, de lengyelből és matematikából nem lett meg az óraszám így a tanárokkal külön egyeztetés kezdődött. Matekból két dolgozatot írt a féléves anyagból,  a lengyel tanár meg csak megbuktatta félévkor. Nagyon feldühített, de aztán elengedtük. Mindketten a jövőbe nézünk és tesszük a dolgunk.

Persze az élet soha nem enged igazán hatradőlni. Azt hittem a február könnyebb lesz minden fronton, de jelenleg inkább nehezebb. A munka csak gyűlik, én pedig kimerült vagyok mind szellemileg mind testileg. Az időjárás igazán kegyetlen, volt itt éjszakai-30 és mellé nappali -20.

A pénzügyek se alakulnak túl rózsásan egyelőre; hatalmas adó befizetés, büntetés Németországból,  valamint a tavalyi Helli ügy is lezárodik, de sajnos nem az igazsággal. De el kellett engednem, mert nem nyerhetek meg minden csatát.

Közben több terv is lóg a,levegőben; szülinapi utazás és a találkozó. 

Májusra ugyan meg van a repülő jegy, de a többit még nem intéztem, és milyen jól tettem látván a beeső kiadásokat. Persze remélem, hogy összejön, de ha nem akkor csak később az évben. Lehet akkor átteszem őszre. 

A találkozásunk még mindig Áprilisra van kitűzve, de egyelőre nagyon nem haladunk semerre. És hogy miért. Történt kb egy hete hogy újra szóba került a dolog , hogy akkor Április de legkésőbb május ugye tunézia,  de hogy nem egyeztünk meg hogy mikor lenne jó a nálam. Lefagytam. Hogy hogy mikor ??? Hát ő mondta, hogy mielőtt beleállunk Tunéziába, ő akkor igényli a vizumot és ha minden jól megy akkor ő jön.... Jahhhh... hát akkor itt lenne az ideje a Ramadam alatt akkor el is indítja... finoman jeleztem, hogy ha ez március közepén lesz elindítva akkor kb felejtse is el az Áprilist, mivel nagy eséllyel kb. 30 nap az átfutás... és akkor felébredt.. Mondta, oké akkor igyekszik Februárban lépni... negnyugodtam,  végre értjük egymást... erre másnap azt mondja ő most 10 napra hazautazik vidékre a családhoz... segítek ez azt jelenti marad 5 napja intézkedni... Nem ítélkezem, de hát... szóval itt tartunk...

A kapcsolatunk tovabbra is stabil, még mindig tudunk építkezni,  de már nagyon szeretnék találkozni vele. És így szivemben a tavasz ígéretével számolom a napokat ,hogy végre átölelhessem.

2025 / 2026

 Január elseje van, hivatalosan is lezárul 2025. Sokat gondolkodtam, hogy írjak e egyáltalán valamiféle összegzést , de úgy döntöttem később biztos értékelni fogom, hogy megtettem.

Mit hozott nekem az év. Rengetegen lezárást, elengedèst és újra tervezèst. Januárban még álmodni se mertem hova érkezek meg év végére. Ott volt a zsebemben a szerződés az új munkahellyel és az utolsó simítások az exem költöztetése körül. Ott volt a nagy kihívás, hogy végre az egészségem is központban legyen meg az első próbálkozások a párkeresősdiben. Megkaptam a hatalmas bónuszt és végre felmondtam. A február stresszsen telt, auto javítás,  logisztika és a felmondásom körüli macera. A költöztetés körüli stressz,  a lerobbant autó,  a minimális szabadság az új munka előtt. Nehéz volt, de hajtott az új élet utáni vágy. Valentin napi kudarc, ghosting, autó bérléssel járó plusz kiadások. Aztán jött a március; megtalálni az új ritmust, beilleszkedni az új munkába és közben elindultak a jó dolgok is : kaptam céges autót/ Shady/ , találkoztam egy kedves fiúval, kezdtem megérteni és újra építeni magam. Elkezdődtek a séták,  odafigyelés az étkezésre, és jöttek a sikerek is. Áprilisban kicsit leültem, belassult minden, gyógyulni kellett és végre dolgozni a traumákon. Közben sok volt a pénzügyi teher is, egyelőre csak úsztam az árral,  de legalább az idő melegedett , megérintett a nyár szele. És akkor váratlanul betoppant az olasz fiú. Felforgatott és megpiszkált sok sebet bennem. Minden szépnek tűnt. Júniusban eltűnt az életemből és én újra magamra fókuszáltam. Megkaptam a végleges szerződést,  az utolsó hónap volt az iskolából, az időjárás egyre jobban lett; hó végén már fürödtünk a tengerbe. Sokat turáztam és végre úgy éreztem visszakaptam az életem. Július csendesen telt, nagy viharok nélkül,  munka meg kirándulásik, fürdèsek, finom és egészséges ételek. És készülődès a Milánói útra. Augusztus izgalommal teli volt, befejeztem a projektet és az utazásra fókuszáltam. Még előtte Gosia barátnőmmel is sikerült beülni egy ebédre. Aznap az olasz fiú újra bejelentkezett. A Milánói út jól sikerült, leszámilítva, hogy rövid és forró volt. Finom ételek,  jó társaság és egy rövid és zavaros találkozó. Vegyes érzésekkel tértem haza. Még a hónap végén sikerült Manóval kiruccani Zakopaneba. Szeptemberben indult az iskola és az újabb projekt. Az olasz fiú most sem maradt sokáig, a hónap közepén nyomtalanul eltűnt. Én újra a munkára fókuszáltam. Hamar eljött az október. Rögtön elsején jött a hír; megjött az új kocsim /Zafir/ . 4-én Manó szülinapja majd 5-én ültem a repülőre München felé. Betegen. Nagyon nehéz volt az a hét,  de azért tùlèltem. Közben megismertem Khalidot. És onnantól minden nagyon megváltozott. Manó a szuletesnapjára meglepő dolgot kért; utazzunk együtt Milánóba. Így a hónap második fele megint szervezèssel telt. November elején utaztunk,  Németország- Olaszország- Magyarország- Lengyelország.  Hosszú volt és nem mindig könnyítette meg a gyerek, de összességében jó volt. Hazaèrkezès után 2 nappal már megint repültem: Amsterdamba az új projekt miatt. Ez az első nagy feladatom; 2,5 év teljes p2p megvalósítás. Az ügyfél kedves, de ettől a munka nem lett kevesebb. És egy szempillantás alatt meg is érkeztünk Decemberbe. A munkán kívül az élet picit lelassult. Hónap közepén utaztam Varsóba,  felvettem a kocsit meg ünnepeltem egyett a csapattal. Karácsony előtt kivettem pár nap szabadságot ami az ünnepekkel együtt egy egész hét lett. Találkoztam Gosiaval,  de nagyrészt pihenésről szólt. Manóval csendes lett a Karácsony, nem állítottunk fát, csak a karácsonyi vacsora maradt meg nekünk,  csendben és békében. A szilveszter is csendes volt, sokat beszélgettünk és megittam azt hónapok óta tartogatott Montefalco Sagrantino-t. És ezzel lezártam az évet. 

Összességében sokat tanultam magamról; sokkal tisztább lett mit akarok és hogy akarom. Megtanultam elengedni, és magamat megbecsülni és elfogadni. Megértettem ,hogy a boldogság ott van bennem, hogy a megfelelő helyen,  a megfelelő emberek értékelni tudnak. Elfogadtam, hogy vannak dolgok amiket nem irányíthatok, hogy a hit fontos, hogy mindennek helye és ideje van, és hogy minden velem kezdődik. A változás is.

Mondhatom, hogy 2025 a tanulás éve volt, és így a végére minden pillanatot tudok értékelni. 

És, hogy mit szeretnék tudatosan 2026ra:

Szeretnék megérkezni, tartozni oda ahol saját magam lehetek. Megélni minden itt és mostot. Hinni és bízni, hogy a leckék előre visznek és a sikerek visszajelzések. Kész vagyok megélni és befogadni mindazt ami vár rám fèlelem és fenntartások nélkül. 

Céljaim között van az anyagi biztonság megteremtése, a boldog, egészséges, kiegyensúlyozott élet,  egészsègtudatosság, és a szerelem megélése . 

Legyen 2026 a tudatos építkezés éve és a felesleges zaj kizárása.