Találkozás

..Becsukom a szemem, és és minduntalan az tökéletesen kék szempárt látom magam előtt.Megbabonázott.Nem most láttam először, még is most láttam először igazán, és megbénultam.Fájóan a lelkemig látott, sőt még talán tovább is.Várakozás mely találkozásunkat megelőzte annyi kételyt vetett fel bennem, és ma már tudom , hogy benned is.Ahogy azt is tudom, mi oka gyötrelmednek, és mi oka az én bánatomnak.Bánat, nem ez a szó nem méltó ahhoz hogy leírja mi zajlik le most bennem, a lelkemben.Az élet ismét leellenőrizte tanultam e az önnön hibáimból, és nem túl büszkén de mondhatom nem.Hasonló szempár, ugyanazon név, külcsíny, mentalitás...De hiszen te magad mentettél ki ebből pár hónapja..Azért , hogy most te magad még kegyetlenebb módon megismételd?Magasabb, és nyúlánkabb vagy;ijesztően tökéletesen arányos...Megrendelni se lehetne ennél precízebben kidolgozott művet...Zavarba voltunk, mi több robbanásig feszült volt a levegő...Én tudtam már az első pillanatban, és elvártam volna hogy őszinte légy...Még ha ez oly kegyetlen is...Nem az; a kegyetlenség ott kezdődik, mikor cseppnyi reményt hagyva, sőt mellé méregként negédes hangodat csepegtetve, hagy a kínok között gyötrődni..Tehetetlenség..megint ez az érzés, ebben is hasonlítotok...Mindig mindent meg tudtunk beszélni, ahogy bármiről is volt szó soha nem jöttünk zavarba, mégis tegnap egy idegen embernek tűntél, lehet szándékosan próbáltál visszahátrálni;elzárkózni...De ez se mindig sikerült, hullámzott az a pár óra amit "velem" töltöttél...És már tudtam , éreztem;még sincsenek tündérmesék...Próbáltam a mosolyodba kapaszkodni, a szemed mélyén a lelkedbe kutatni, de nem engedtél még a vizesárokig se...Megértem; de akkor miért ez a tompa fájdalom, ez a megmagyarázhatatlanul keserű boldogtalanság...Igen ugyanezt érzetem akkor is amikor szinte tudatomat veszítve sétáltam a fővárosban..... És újra megint itt tartunk..Valahogy minden gondolat ide tér vissza, az az este valamiért nagyon fontos volt.Talán épp akkor nem tanultam meg a leckét , és most hagytam magam ismét kitenni ennek a borzasztóan rossz érzésnek, a rettegésnek, a tehetetlenségnek...És mindeközben úgy érzem, még a legjobb barátom is elveszítettem....

Tündérmese

...Egyszer volt , hol nem volt...Igen így is kezdődhetne a történet, hiszen igazi tündérmese, a maga 21.századi kiadásában.Nagyon nehéz visszaemlékeznem a kezdetekre,de valahol kb. 4 éve kezdődhetett. Egy ártatlan és mindennapos haverságnak indult.Egy voltál a sok ismeretlen ismerős közül, aki aktív jelenlétével gazdagítottad oly nagyra becsült fantasy világomat.És értékesnek találtalak már ott és akkor is, így az ismerősi-haveri kontextusból hamar baráti szintre emelkedtünk, persze egyelőre a játék keretein belül.Te is élted az életed, nekem is ott volt az emberem.De valahogy a játékban töltött megannyi közös óra közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz emberileg.Kezdtünk egyre inkább kitörni kereteink közül, és már nem csak a játékban érintkeztünk.Kezdtük egymást megannyi oldalról megismerni.És ahogy várható volt előbb utóbb az igény is megszületett egy személyes találkozóra.De valahogy nem volt itt az ideje, ki tudja miért; akkoriban sok dolog mozgatta életünket, elég képlékeny volt az még a másik nélkül is; így nem is tulajdonítottunk nagy figyelmet az okok keresésének.Telt az idő, változott az életünk, de valahogy mindig ott voltunk egymásnak, mint igazi őszinte barát és támasz.Megtanultuk értékelni, ha voltunk és kellettünk egymásnak, és elviselni amikor egymás nélkül kellett megélnünk az életünk.De tavaly történt valami; egyértelműen többet kerestük egymás társaságát, és még csak azzal se törődtünk, hogy látszat okokat gyártsunk.Imádtuk egymás társaságát.Messze voltál, igen akkor éppen talán Ausztriában, de a távolság nem állhatott a barátságunk közé;sőt elementáris erővel szilárdította azt tovább.Év vége volt erre tisztán emlékszem, amikor először éreztem azt hogy ez most valahogy más, több és igencsak veszélyes.Furcsa érzés lett úrrá rajtam , amikor beszéltünk, és nagyon hiányoztál, ha egy darabig akármilyen okból nem.Vágytam a hangod, a szemed, a lényed.Félelmetes felismerés volt rádöbbenni vonzódom hozzád.Megijedtem, tudtam mekkora nagy kockázatot vállalok ezzel,de hűvös és tapintatos elutasításod mindig egyensúlyban tartotta a köztünk lévő viszonyt.Furcsa kapcsolat kerekedett közöttünk, elfogadtál és talán nem is vetted túl komolyan a feléd táplált érzelmeket; pedig ezek igazán őszinték és mélyek voltak.Te kedveltél, és az egyik legjobb barátodként tekintettél rám.Karácsonykor nagyon vártam, hogy hazatérj úgy éreztem ez lesz a pillanat amikor végre találkozhatunk, és tisztán láthatom, hogy tényleg érzelmileg mi is a helyzet.De sajnos csak pár napra tértél haza, és akárhogy is vágytuk a találkozót, nem történhetett meg, ma már tudom, igen ennek így kellett lennie.Aztán következett Izrael; a rettegéssel megtűzdelt időszak.De a visszautazásod után úgy éreztem elhagytuk egymást, nagyon fájt, de próbáltam magamba lezárni; igyekeztem feledni az évekig tartó barátságot; nem ment.Titkon mindig reméltem újra felbukkansz az életemben; vágytalak.És februárban (idén) ismét visszakaptalak.De most igyekeztem az érzéseimet rövidebb pórázon tartani.Egy darabig persze ez is működött; de aztán ott volt a szakításom februárban, és nem sokkal később a vidékre hazaköltözés.Akkor valami gyökeresen megváltozott.Rendszer kerül a kapcsolat felvételeinkben, minden este 7től csak téged vártalak, az internet kitalálójának imákat suttogva.És jöttél, vágytad a társaságom; egyre feltüzelve bennem az eltemetett és lezártnak hitt érzelmeket.De te még ekkor is szilárdan, határozottan, és néha a lelkembe taposva utasítottad vissza a többet.Sokszor álltam a sírás határán; milliószor gondolva arra, hogy talán már sose leszek igazán boldog.És igen azt is sikerült velem elhitetned, hogy te vagy az én emberem, az aki csak egyszer van az ember életében...Igen, akihez én kevés vagyok, küzdhetek a végtelenségig, akkor is elérhetetlen maradsz nekem...De gondoltam, ennyit tudtam már várni, akkor megvárom még hazajössz, és végre találkozunk, hiszen ezt most már megígérted, és tudtam ebben maximálisan megbízhatok, hisz neked az adott szó a minden...Nagy nehézségek árán hazajöttél; mindenki fellélegzett.Boldog voltam, és tudtam lassan eljön az én időm...De valahogy megint eltűntél; nagyon csalódottnak éreztem magam.És kezdtem elfogadni, hogy visszatérünk a barátok kategóriába.Téged is lekötnek az itthoni dolgok; majd előbb utóbb talán eszedbe jutok..Addig is igyekeztem normálisan élni tovább az életem, már ami nekem normális, de bevallom minden nap ott voltál a gondolataimban...Szenvedtem, és bosszantott; amikor egyik nap felbukkantál, és ismét fel hívtad a figyelmem, hogy igen találkozni szeretnél, de nincs meg a szikra, és szeretnél te is úgy érezni mint én, de neked ez még nincs, és valahogy az hallatszott ki a sorok közül, nem is hiszed hogy lehetne valaha...Összetörtem, és majdnem hatalmas hibát követtem el...Megalkuvásnak hívják, és soha nem volt kenyerem...De a sors nem feledkezett el rólam; és igen ismét azt mondom, vannak még csodák.Tegnap beszélgetni kezdtünk, amolyan súlytalan beszélgetés volt.Jó kedvűek voltunk mindketten, de valahogy nem tudtam milyen hangot is kellene megütnöm veled, zavarba voltam;de most segítettél, és oldódtunk.És végre nyugodtan tudtunk beszélgetni, igaz hol én láthattalak téged, hol te engem :)

És akkor megtörtént a csoda, és bocsásd meg nekem de még mindig nem tudom elhinni.Igen őszintén színt vallottál nekem...Minden porcikámban remegtem;és bosszús voltam, hogy majdnem feladtam mindent; hisz te voltál az utolsó adu; és én mindent egy lapra tettem fel...

Lassan eltelt 24 óra de még mindig érzem azt a delirriumot, amit te csak is te okoztál.Köszönöm neked, hogy vagy, és hogy mindazt végigcsináltad értünk amit úgy éreztél meg kell tenned kettőnk érdekében lassan egy éve...Nem tudom valaha képes leszek mindezt viszonozni, de igyekezni fogok ígérem!