Nagy szavak

Fura lény az ember, a legnagyobb gyengepontja pont az ami igazán emberré teszi; a párkapcsolat.Az önzetlen szeretet-szerelem.Képesek vagyunk magunkat feláldozva a másik érdekeit folyton szemelőtt tartva élni az életünket.Azt az életet amiből mindekinek csak egy van.És milyen tökéletes amikor a párunk pont ugyan így gondolkodik, és él.Tökéletes harmónia, amire titkon mindannyian vágyunk, és küzdünk érte akár egy életen át?De mikor van az a pont amikor az ember nem nézheti tovább csak azt mi jó a másiknak, mikor kell álljt parancsolni a lemondás tengerének?Meddig egészséges az önfeláldozás, és mikortól értelmetlen mártírkodás?Mikor kapcsol be végre az a bizonyos emberi élni akarás?És hibáztatható ezért bármelyik fél?Az hogy a társunktól pont annyit várunk el amennyit mi magunk is megteszünk, azt gondolom teljesen helyénvaló, de mivan akkor, ha akkor is folytatjuk eme viselkedést, amikor a másik fél elismerően bólogat a lemondásinkra, de ő maga semmit nem tesz.Mert nincs kedve....Bárcsak én is a kedvem szerint élhetném az életem...Hoppá, de hisz miért ne élhetném megszorítások nélkül, és akkor döbbenek rá, valójában egyedül vagyok.Aki mellettem van, az nem társ, csak egy újabb hím aki velem élvezi a munkám gyümölcsét?Zokog a lelkem a felismeréstől, mely rég bennem gyökerezett, de nem adtam neki táptalajt, mert hittem, bíztam,reméltem...Újabb emberi gyarlóságok, melyek sebezhetővé tettek...Csalódás, gyűlölöm ezt a szót, mégis időről-időre kérdés nélkül beállít az életembe...Kívül már semmi jele a fájdalomnak, a könnyek elfogytak, el kellett fogyniuk, mostmár magamért.Kongó ürességet érzek,rég nem érzett keserű íz a számban.De legalább felráz, abból a meséből amit én magam teremtettem magam köré.Hol rontottam el?Tudom én is hibás vagyok,de meg kell keresnem hol és mikor, és miben.Tudtam, hogy ő a herceg, de én nem vagyok királylány, én nem születtem bele a jóba, keményen megküzdöttem azért a kevésért ami van,úgy hogy közbe mindent megadtam neki, még akkor is ha ezzel magamat sanyargattam.Majd...Lehet...A fájóan csengő szavai, méregként cseppennek törékeny lelkemre, és ezzel táplálják a bennem növekvő borzasztó elhatatározást. A drága időm elfogyott,értékes társra van szükségem, így veszem a megmaradt szép emlékeket és továbbállok...

A világ

Az életem egyik meghatározó szegmense a helyére került, és ez rettentő boldoggá tesz,szerintem ezzel mindnyájan így vagyunk.És hát a világ egyensúlyra törekvéséből ugye akkor az következik, hogy a további aspektusokban lehetnek gondok.Nem élhetnek, vannak.De már nem szomorkodom, mert megértettem, hogy ennek így kell lennie.Törekszem persze továbbra is a minél több területen elérhető maximalitásra, de tudom, hogy olyan hogy tökéletes mindenben , nincs. Mostanában nagyon kevés időm van magamra, egyáltalán a gondolataimra, és ez nem jó.A hétre amolyan barátkozós hetet terveztem, ami abban fog kimerülni, hogy rég nem látott ismerőseimmel próbálom magam feltölteni, egy-egy baráti csevej mellett.Úgy érzem talán most ez segít leginkább lelki tartalékaim feltöltésében, és remélem be is váltja a hozzá fűzött reményeim.Ma reggel teszem le a héten az utolsó munkanapom, innentől már csak a tényleges lazításnak szeretnék élni, ami szintén tudom, hogy csak egy képtelen cél.Hogy miért? Nő vagyok, a munkámon kívül vár rám egy úgy nevezett otthoni műszak.Igen főzni, mosni...nem is sorolom tovább...De nem baj, mert ezekkel a kényelmetlenségekkel együtt jár valami jó is, VALAKI aki vár rám otthon...Nem ez sem tökéletes, de megtanultam már ezt a leckét is, nincs tökéletes kapcsolat, az csak máz, szerepjátszás..És az mire jó? Az ember legalább a párkapcsolatában lehessen mindenféle maszk, álca nélküli naturális önmaga!Ha ez nincs meg, akkor az egész nem ér semmit.És ehhez kell az hogy ne értsetek mindenben egyet, hogy a legkevésbé kiszámíthatóak legyenek a nézeteltérések, hogy váratlanul öleljen át, vagy ok nélkül mosolyogjon rád.Ez meg van.Másfél év, és még mindig olyan mint az első nap.Dolgozunk is érte, de nem szakadunk bele, ez a fontos.Változatosan telnek mindennapjaink,unatkozni nincs idő, és lehetőség se.Vállvetve éljük át a nehézségeket, és együtt lazítva élvezzük ki a szép pillanatokat.Kell ennél több? Mindig...Soha nem elég, nekünk kapzsi embereknek.Szükségleteinket felülvizsgálva igényeinket folyamatosan újragondoljuk, és nincs megállás. Fura lényei vagyunk világunknak, amit mi magunk ismerünk legkevésbé, még is azt hisszük felette állunk.Nap mint nap látok megannyi istent, ahogy azt képzelik mindent irányítanak,pedig még saját kicsiny életüket se tudják kontrollálni.De nem ítélkezem,maximum véleményt nyilvánítok. És milyen alapon? Nem hiszem hogy több lennék náluk,de kevesebb se, én csak egy kicsiny szeletet haraptam az élet nagy kenyeréből,és remélem a sok tapasztalat megfelelő módon kíséri utamat a jövőmbe.De éltem, minden pillanatát az életemnek.Kitörölhetetlenül.Ha tetszik, ha nem. én én vagyok leginkább, és nem is akarok más lenni.Hogy mit miért teszek,pontosan tudom, és nem hagyom soha elbizonytalanítani, mert ha már saját magamért se áll ki az ember, felesleges itt lennie a földön.Kemény szavak ezek, de vállalom.Ahogy mindig , mindent.Őszinte, nyitott szívvel , még akkor is amikor vérzett.Senki nem ismer, és ez nem is baj.Rájöttem, hogy senki nem is kíváncsi arra ami belül van, nem ér rá senki.Megértem.Ez tényleg egy rohanó világ.Mindenki egyszer él, és senki nem tudja meddig, de azt tartalmasan, számára kielégítően tenné.Nem én vagyok a fontos,hanem az ÉN!Ettől szenvedek.Keresem önmagam.....Folyamatban....

29

29,igen.Se több se kevesebb.Az utolsó kettessel kezdődő egész kétjegyű szám.Olyan esetlen, és annyira vágyik már az őt követő bűvös 30ra.Én nem, én nem vágyom rá, ahogy a 29re se vágytam.De jött, megállíthatalanul bekövetkezett.Hogy valami változott e.Igen , de nem most.Már régóta változok,már régóta félem ezeket a számokat, de többet ennél nem tehetek.Szeretnék, mint gondolom rajtam kívül sokan mások még.Viselem, hol jobban, hol rosszabbul.Ez az érme is kétoldalú.És ha leszámítjuk, hogy az idő múlásával meg kell barátkoznunk, akkor már ne is olyan szörnyű.De mégis keserű az íze.
Most is őt nézem;hamvas-feszes a bőre,dús a haja, nyoma sincs sehol az öregedésnek,leszámítva amikor angyali arcán a boldogságtól összehúzza a szemét, ott nagyon halványan a sarkában, mintha ott lennének azok a kezdetleges kis szarkalábak.
Gyűlölöm és imádom egyszerre.Gyűlölöm mert én már ilyen nem lehetek, folyton arra figyelmeztet, hogy felettem már eljárt az idő.És imádom mert azt a sok jót idézi fel bennem , amit a fiatalságommal kaptam.És akkor valami olyat látok a szemében amiért érdemes élni.Magamat látom tükröződni tiszta, mély barna szemében.Ő mást lát mint én reggelente a tükörben.Ő a szerettet lényt, a gondviselőt, a szerelmét, az életét látja bennem, és nem akad meg a szemed azokon az ősz hajszálakon, nem veszi nagyító alá az apró ráncokat, a már nem teljesen feszes bőrt, a fáradtságom.Lassan másfél éve hogy a sors egymáshoz vezérelt minket, de szerelme ha ilyen egyáltalán létezik, sokszorozódott.Hálás nekem, és én neki, no meg az életnek.Nem engedi hogy el felejtsem, hogy igen is hasznos, fontos és értékes vagyok.Neki.És ez pont elég.....