Nagy szavak

Fura lény az ember, a legnagyobb gyengepontja pont az ami igazán emberré teszi; a párkapcsolat.Az önzetlen szeretet-szerelem.Képesek vagyunk magunkat feláldozva a másik érdekeit folyton szemelőtt tartva élni az életünket.Azt az életet amiből mindekinek csak egy van.És milyen tökéletes amikor a párunk pont ugyan így gondolkodik, és él.Tökéletes harmónia, amire titkon mindannyian vágyunk, és küzdünk érte akár egy életen át?De mikor van az a pont amikor az ember nem nézheti tovább csak azt mi jó a másiknak, mikor kell álljt parancsolni a lemondás tengerének?Meddig egészséges az önfeláldozás, és mikortól értelmetlen mártírkodás?Mikor kapcsol be végre az a bizonyos emberi élni akarás?És hibáztatható ezért bármelyik fél?Az hogy a társunktól pont annyit várunk el amennyit mi magunk is megteszünk, azt gondolom teljesen helyénvaló, de mivan akkor, ha akkor is folytatjuk eme viselkedést, amikor a másik fél elismerően bólogat a lemondásinkra, de ő maga semmit nem tesz.Mert nincs kedve....Bárcsak én is a kedvem szerint élhetném az életem...Hoppá, de hisz miért ne élhetném megszorítások nélkül, és akkor döbbenek rá, valójában egyedül vagyok.Aki mellettem van, az nem társ, csak egy újabb hím aki velem élvezi a munkám gyümölcsét?Zokog a lelkem a felismeréstől, mely rég bennem gyökerezett, de nem adtam neki táptalajt, mert hittem, bíztam,reméltem...Újabb emberi gyarlóságok, melyek sebezhetővé tettek...Csalódás, gyűlölöm ezt a szót, mégis időről-időre kérdés nélkül beállít az életembe...Kívül már semmi jele a fájdalomnak, a könnyek elfogytak, el kellett fogyniuk, mostmár magamért.Kongó ürességet érzek,rég nem érzett keserű íz a számban.De legalább felráz, abból a meséből amit én magam teremtettem magam köré.Hol rontottam el?Tudom én is hibás vagyok,de meg kell keresnem hol és mikor, és miben.Tudtam, hogy ő a herceg, de én nem vagyok királylány, én nem születtem bele a jóba, keményen megküzdöttem azért a kevésért ami van,úgy hogy közbe mindent megadtam neki, még akkor is ha ezzel magamat sanyargattam.Majd...Lehet...A fájóan csengő szavai, méregként cseppennek törékeny lelkemre, és ezzel táplálják a bennem növekvő borzasztó elhatatározást. A drága időm elfogyott,értékes társra van szükségem, így veszem a megmaradt szép emlékeket és továbbállok...