Nem is tudom, hol kezdjem. Talán egy gyors áttekintéssel arról, mi is történt a találkozást megelőzően.
- október 5-ét írtunk, amikor először üzenetet váltottunk. Könnyed, jó hangulatú beszélgetés volt. Én éppen üzleti úton voltam Münchenben, betegen és kétségbeesetten, mert az olasz fiú nyom nélkül tűnt el az életemből. Na, nem azért voltam alapvetően elkeseredve, mert eltűnt, inkább azért, mert nem akartam elfogadni, hogy felültettek. Hinni akartam, hogy csak történt vele valami. Őszintén aggódtam.
Na de ez a múlt. És a múlt elmúlt, jobb a halottakat a sírkertben tartani.
Szóval visszatérve Mr. KL-re, nem sok bizodalmam volt abban, hogy ebből bármi is alakulni fog azon kívül, hogy megint csak elcseszem a nemlétező időmet. Valljuk be, minden ellene szólt: a kora, a származása, a vallása, az, hogy online térben találkoztunk. De valahogy kellett a komfort. Igen, először ez motivált arra, hogy folytassam vele a beszélgetést.
A napok gyorsan teltek, és azon kaptam magam, hogy várom az üzeneteit. Pár nap alatt WhatsAppra váltottunk, és a beszélgetésünk igen nagy gyorsasággal kezdett mélyülni. Körülbelül két hét után bedobta: ő bizony szerelmes.
Nevettem, de rákérdeztem, mit is jelent számára az, hogy szerelem. Nagyon szép megfogalmazást kaptam, és először gondoltam azt, hogy igen, az ő definíciója alapján akár még ez is meglehet.
Én ugyanakkor nem éreztem azt, hogy szerelmes lennék. Sőt. Innentől egyre inkább igyekeztem egy kisebb, szinte észrevehetetlen távolságot tartani. Ma már tudom, a sok csalódás után ez egyfajta védekezés volt. Nem miatta, de mégis vele szemben.
Türelmes volt. Végtelenül.
Lassan nyitott meg, észrevétlenül. Sose söpörte le az asztalról a kérdéseimet, az érzéseimet vagy a problémákat. A végletekig állta a sarat, amikor pengeéles kérdéseimmel igyekeztem élve felboncolni őt. Tettem mindezt azért, mert többé nem akartam megsérülni.
Közben persze tudattalanul ügyeltem arra is, hogy a saját bizonytalanságom ne sértse meg őt. És ekkor jöttem rá: számít.
De még mennyire, hogy számít.
Minden reggel mélyenszántó, érzelmes üzenet várt. A beszélgetéseink napközben felölelték a teljes univerzumot, és csendben én lettem az ő Holdja, ő pedig az én Napom. Együtt építettük, csillagról csillagra, ezt a csodás univerzumot, ahol két meg nem értett lélek egymásra talált, szinte a csodával határos módon.
Ugyan földrajzilag nagy volt köztünk a távolság, mindig magam mellett éreztem. Azonban, ahogy az lenni szokott, a vágy, hogy ez a kapcsolat a valóságban is gyökeret eresszen, egyre kínzóbbá vált.
2025 év végén kezdtünk először beszélni arról, hogyan tudnánk ezt megoldani. Én dobtam be az ötletet, hogy Tunézia jó megoldás lehet mindkettőnknek. Megegyeztünk, és a tavaszi időszakot határoltuk be.
Közben telt-múlt az idő, és felhozta, hogy tulajdonképpen szívesen jönne akár hozzám is, így párhuzamosan március végén elindult a vízumigénylési folyamat. Május elején azonban a folyamat még mindig sehol nem tartott, így visszatértünk az eredeti tervhez, de hagytuk párhuzamosan futni a vízumot.
Repülőjegyet foglaltam, szállásokat nézegettünk, és végeláthatatlan csörtéink voltak arról, hogy hotel vagy apartman legyen. Közben természetesen az élet sem állt meg. Amikor végül mindent lefoglaltunk június 7. és 14. közöttre, én éppen Amszterdamban voltam, amikor jött a hír: június 3-án mehet vízuminterjúra.
Először örültünk, de ez nem tartott sokáig. Kiderült ugyanis, hogy ha elindítja a folyamatot, elveszik az útlevelét. Már túl késő volt Tunéziát újratervezni, így lemondta az időpontot.
Ennek így kellett lennie.
Június 7-e reggel.
Nagyon izgatottan keltem. Elhoztam a „bébicsőszünket”, kicsit még beszélgettünk, majd elindultam a reptérre. Ahogy feladtam a poggyászokat, egyenesen a biztonsági ellenőrzéshez mentem. Gondoltam, gyorsan letudom, aztán iszom még egy kávét.
Ahogy felértem az emeletre, egy hölgy lépett oda hozzám. Azt mondta angolul, hogy figyelt engem, és el akarta mondani, hogy reméli, tudom, milyen gyönyörű nő vagyok.
A szavam elakadt.
A döbbenet után megköszöntem neki, hogy vette a bátorságot és ezt elmondta, majd hozzátettem, hogy ő is épp olyan csodálatos nő. Szóba elegyedtünk, és meghívtam egy kávéra. A végén számot cseréltünk, és megegyeztünk, hogy a nyaralás után találkozunk.
Annyira jót beszélgettünk, hogy majdnem lekéstem a beszállást.
Az út kellemes volt, Milánó pedig meleg. Kicsit aggódtam az átszállás miatt, de felesleges volt. Nagyon simán ment minden, még egy szendvicsre és kávéra is jutott idő. Három és fél órával később felszállt a gépem Tunézia felé.
A kulturális sokk döbbenetesen nagy volt.
Rengeteg nő sok-sok gyermekkel, hét-nyolc gyerekkel, és rengeteg csecsemővel. A nők csinos, színes ruhákat viseltek, fejükön nagyrészt kendő volt, és mindenki mosolygott. De már ekkor semmit nem értettem a környezetemből, ami valljuk be, ijesztő volt. Csak arab és francia. A repülőre felszállva pedig még inkább csak arab.
Igyekeztem nyugodt maradni, de azért akadt még jó pár extra furcsaság.
Például a repülőn cigarettát árultak. Csak készpénzzel lehetett fizetni. Azt, hogy kinek mennyi jár vissza, a stewardess papírpohárra írta fel tollal. Az előttem ülő többgyerekes anyuka pedig úgy költött el több száz eurót parfümökre, ahogy én veszek pár üveg ásványvizet.
És ha mindez nem lett volna elég, landoláskor mindenki tapsviharban tört ki.
Azt hiszem, az idegrendszerem ezen a ponton tervezett teljes összeomlást bejelenteni.
De tartottam magam.
A busz bevitt minket a terminálba, útlevél-ellenőrzés, pecsét, majd végre jött az egyik utolsó kihívás: a bőröndök felkutatása. Ez azonban nem volt könnyű, tekintve, hogy már tényleg minden csak arabul volt kiírva.
Nem, nem adtam fel.
Követni kezdtem az egyik sokgyermekes anyát, hisz ennyi gyerekkel tuti van poggyászuk.
És siker.
Diadalittasan ragadtam meg mindkét bőröndömet, és száguldottam ki a fogadótérbe, ahol már a taxis várt rám. Felüdülés és megkönnyebbülés volt egyszerre, hogy emberünk beszélt angolul.
A hintóhoz vezetett, ahogy ő fogalmazott. Ez a hintó egy fehér, harmincplusz éves, pici autó volt, valami Fiat Punto-szerű képződmény, tele karcolásokkal, zúzódásokkal és horpadásokkal.
Nem számított. Tényleg nem. Csak az, hogy egészben a szállásra érjünk.
Emberünk betette a csomagokat. Esküszöm, nem tudom, hogy fértek be. Én pedig nyúltam a hátsó ajtó kilincséért, amikor hangosan kérdőre lettem vonva:
– Te mit csinálsz?
Ijedten mondtam, hogy hát én csak gondoltam, beülök.
Mire mosolyogva kaptam a bátorítást, hogy persze, de csak huppanjak be mellé az anyósülésre.
Gondolhatod, hogy kikerekedett a szemem. Itt körülbelül tíz éve még az ülést is előrehúzzák a taxisok, nehogy véletlenül oda óhajts ülni.
A kocsiút nem volt hosszú, a taxis pedig sokat mesélt útközben. Még a szállásadót is felhívta, így zökkenőmentesen odataláltunk. Köszönetem jeléül adtam neki egy kis borravalót. Hittem én, hogy kicsit. Ez ismét nagy csodálkozást váltott ki, na de most legalább nem belőlem.
Végre birtokba vettem a házat, küldtem videót KL-nek, majd közel este tízkor arra a felismerésre jutottam, hogy a Milánóban délután háromkor elfogyasztott szendvics már ősrégen volt, és én tulajdonképpen éhes vagyok.
Késő volt. Az üzletek bezártak.
Maradt a B terv: valamit gyorsan, és kibírni reggelig.
Volt tej a hűtőben.
Életmentő.
Az éjszaka fájdalmasan telt, miután akaratomon kívül meginvitáltam a környék összes szúnyogját. És persze mi maradt otthon?
A szúnyogriasztó.
Foly. köv.
Bejegyzések
