Sodródás

Nem igazán tudom , mit is mondjak vagy írjak. Egyenlőre még bennem is kicsit szétesettek a dolgok. Költözök, a lakás nagyon szép, méretben megfelelő. A munkahelyemen jól alakulnak a dolgaim, ahogy ezt a madarak csicsergik, mégis üres vagyok , és összetört... Talán a legjobb szó az hogy el vagyok anyátlanodva. Úgy érzem a világ összefogott ellenem, ami nem lenne baj, igazából ami zavar hogy a szeretteimtől sem kapok semmilyen pozitivumot, és most ez a kis plussz nagyon hiányzik ahhoz , hogy tovább tudjak "gurulni" azokon a mindennapos dolgokon, amiken egyéb , talán normálisnak mondható esetben az ember úgy halad át, mint napi rutinként egy gyalogátkelőhelyen. Ez mostanában rettentő erőfeszítést igényel tőlem, és nem értem, kerestem lelkesen, kitartva az okot, de nem leltem...és talán ez a baj, hopgy megint az okot keresem, félve attól hogy újra és újra ismétlődni fog, ahelyett hogy megvárnám a végeredményt...Ennyire félnék azoktól a változásoktól, melyeket nem hónapokig tervezgetve, többszörösen átgondolva szinte utolsó szörszálig kielemezve érnek?
Lehet, nem ismerek magamra. Nézek a tükörbe és csak halkan merem megkérdezni magamtól, hova lett az a mindig mosolygós lány, akit annyira irigyeltek a középsuliba, mert majd kicsattant a bldogságtól, és ha ez nem is volt igaz, akkor is ezt látták???
Megint a nosztalgia, megint a múltban élek....Megannyiszor hallott kritika, már unottan, és elcsépelten szól a hang, igen onnan abból az elfeledett hátsó, sötét, de még biztonságot adó sarokból...Onnan ahol megannyi emlék között , örzöm, féltve örzöm azokat a pillanatokat , emlékeket, amikből életem filmjét készülök majd elkészíteni, ha az óra eljő...
Na igen megint pesszimista vagyok, kérdeznétek hogy hova készülődés? Én azt mondom nem sietek, de a feltételeket nem én diktálom, bármennyire is szeretem magam ama kellemes illúzióba tartani, hogy én irányítom az életem... Végülis igen , talán, na de a végidőpontot , akkor sem én szabom...
Nem is óhajtom igazán, hiszen szeretem a meglepéteseket, abban mindig van jó is , rossz is , mint az életben...mégha néha vagy egyiket , vagy másikat többnek is érezzük...Az életünk kiegyensúlyozott, és ha valaki igazán magába néz erre elég gyorsan rájöhet...Én nem titkolom, sőt én is tapasztaltam, hogy önmagunk kiismerése akár életfeladat is lehet, hiszen nem egyszerű, mégha sokan ezt is állítját...
Hogy mit akar az ész, és mit a szív, és hogy melyik is a jó...És ha csak állandóan veszekednek, ki látja kárát?? Én mindenképpen... Győzni egyik se győzhet maradéktalanul, akkor felborulna a világ, és ha ezt belátod, máris nyertél valamit... Tudom a valami nem sok, de talán egy kis falat a kezdethez, talán, egy kis reménysugár, mikor úgyérzed a világnak vége...És hogy ki akarsz szállni...
Ne tedd, és azt is megmondom miért :) Nem azt ne várd, hogy meg mondom mi az élet értelme, nem az az ember nem én vagyok, én csak azt tudom elmondani, hogy szerény életkorom ellenére miaz ami még engem éltet, remélem sikerül egy kis kapaszkodót adnom, ha éppen te is ott tartasz hogy most erre van nagy szükséged....
Szóval a küzdelem, egy rettentő jó dolog, mindig van egy cél amiért makacsul, a végletekig küzdhetsz; a belátás, amikor elismered magadnak, egekig szárnyaltál, és itt kell megállni; a megbocsájtás, amit mások iránt, vagy irántad tanusítanak, amikor kapsz/adsz még egy esélyt, mert érdemes vagy rá, vagy érdemesnek tartod rá ;a szerelem, még ha fáj is , át kell élni minden kínjával és rózsaszín felhőjével, és már értem mit jelent a kedvenc oximoronom:"Édes-méreg"; és az élmények, amiket kapsz életed során,melyek később mint a vetítőgépben a diák, ott sorakoznak majd a fejedben, és akármikor előszedheted, némelyiknél egy mosoly fog kiülni arcodra, és nem mondom lesz amitől könnycsepp fog gördülni, de akkor is atieid lesznek, egyszeri, és megismételhetetlenek, és senki nem veheti el őket tőled, annyiszor játszod le ahányszor jól esik, és mindig lesz olyan amiben többet fogsz látni mint ott akkor megélve, de sose feledd az akkor így volt helyes, de ha méágsem ,akkor csak mosolyogva lapozz tovább; a tudás melyek nagy részét ezekből meríted; az emberek akik életed során elmennek melletted, még ha nem is adnak, csak elvesznek...Hiszen tudod, fontos az egyensúly...Próbáld meg jóként megélni a rosszat, vagy jusson eszedbe mindig van akinek még ennyi sincs, és ne az okot keresd, hanem élt az életed, annak összes csodájával...
És sose feledd az hogy egyedül vagy , vagy csak annak érzed magad, máris összeköt megannyi emberrel, és látod, már nem is vagy egyedül....
Egyébként is az egyedüllét néha jó.. Persze alapvetően az ember társas lény , és van aki jobban, van aki kevésbé jobban érzi így, éli ezt meg... Én először azt hittem belehalok a szeretett fél hiányába, és butamód, azt hittem csak az érzés hiányzik, hogy valaki mellettem legyen, azóta másképpp látom a dolgot, nem az érzés hiányzott hanem Ő. Ráadásul mire erre rájöttem, egy másik embertársamnak is fájdalamt okoztam..Ilyen ez a szerelem, bántanak, és bántunk...Mint egy vérengző csata... De kinyeri a háborút? Nem tudom de lassan az én csatám, hosszabbra nyúlik mint a történelmi 7éves háború, és lassan a veszteség is aközelébe ér, már amennyire az átültethető a való életbe. Na de sebaj, azért küzdünk, hogy legyen mi éltesen, legyen mi fájjon, hogy tudjuk hogy élünk. Igen ez egy jó mondás, néha én is alkalmazom, és bár nem vagyok mazoista, de sokszor így ellenőrzőm, élek-e még...Mármint nem a testem sanyargatom, azért ennél egyszerűbb dolgokból is látszik , hogy a testem él, nem én a lelkemet sanyargatom, hogy tudjam, még tudok-e érezni..
Már nehezen, és ez csak rosszabb lesz, be kell valljam , hogy maradt egy csepp parázs, amit valaki tábortűzzé tudna izzassztani, de ennek az esély....De hát a remény örök, ahogy az érzéseim is hosszú idő óta..már akkor tudtam mikor elvesztettem....És ismét egy jó mondás, és azt hiszem ezt kusza eszmefutattásom ezzel mára le is zárom:
"Akkor tudod meg , hogy mit veszítettél, amikor már elvesztetted"
Aki teheti ezen gondolkozzon el!