Film

...Az életem lassan egy filmre hasonlít. Hogy melyik műfajt találtam meg magamnak, hát ez egy amolyan egyveleg; van benne komédia, tragédia, egy kis burleszk, némi fantasy ill. sci-fi, néhol horror, és néha dráma. De nem is a műfaj a fontos, hanem az a szomorú tény hogy lassan olyan vagyok mint a nézők a moziban, lassan én is csak kívülállóként figyelem saját életem, kezdem úgy érezni, hogy csak sodródok az árral, és minél inkább próbálok bárminemű úszásra hasonlító kapálódzást, annál gyorsabban akar ez a folyó elnyelni.
Reggelente fülembe szálldóso dallamokkal, melyet az egyik leghallgatottabb rádió szolgáltat, indulok neki a rám váró napnak. A buszon ülve suhan melettem a világ mint egy röpke film képkockái, annyi ismeretlen arc, de próbálom kizárni őket, legalább ilyenkor a saját gondolataimba merülni. De csak 3röpke megálló, és leszállok...kis séta és már a belépőkártya megszokottan unott csipogását haloom ahogy belépek a nagy barna kapun.-
Majd mosolygos arcok próbálnak kizökkenteni gondolataim már gyárszerű zakatolásából, ha nekik nem sikerül, majd fenn kapom feletteseimtől az áldást, és ha valami csoda folytán tőlük se, akkor is még ott marad az ügyfelek igen széles köre.
De ma még ők se tolonganak, hat óra múlt és 5 emberrel beszéltem.Eredmény:ismét lüktet a fejem, lehangolt vagyok, és a munkamorálom egyenlő a mínusz végtelennel.
És hogy mi az ami még ezen is ronthat? Igen van ilyen is!
Lejárt az előfizetésem az én kicsi fantasy játékomhoz :(
És már most is hiányoznak a barátaim, de sajna most anyagi akadálya van a hosszabításnak.
Az egészségem mostanában kielégítő, nem tapasztalok benne romlást, inkább a lelkem "zabálódik" fel...Most is csak önmagam árnyékaként lézengek, miközben megannyi borús gondolat kering bennem. Leginkább a rajzfilmek balekjaként ábrázolt figuráira hasonlítok, akik fejük felett egy esőfelhővel , orrukat lógatva ballagnak, hogy hova, még ők se tudják...
Kedves szüleim is tegnap másfélórával érkezésük előtt értesítettek, hogy meglátogatnak...
Kicsit legalább beszélgettünk, nem sokáig maradtak...Aztán a megszokott pihenőnapi otthoni sürgés-forgás;főzés, mosás takarítás, és egy kis játék, hogy oldódjak, bár ez mostanába itt sem 100%os.
Néha jó a magány, és jó ha magunknak éljük meg a velünk történő eseményeket, de most kiabálnék, kiabálnék, hogy mimdenki hallja, hogy itt vagyok... De nincs erőm kiáltani..Vagy talán nem akarok másokat terhelni? Vagy csak tudom nem érdekelne érdemben senkit... Marad megint az írás, ez az én vígaszom, mentsváram----Az én filmem, velem az összes főszerepben, a rendezői székből lassan kitúrva, de játszom, és játszom, mégha néha a függöny legördülésének előszelét is érzem.-