Tegnap

Borongós nap volt a tegnapi, és most nem az időjárásról beszélek...Kedvetlenség lett rajtam úrrá, és az a baljós érzés kerített hatalmába amitől annyira rettegek: van valakim, és még sincs. Boldog pár kapcsolatban élek magányosan? És van ennek a gondolatnak valamilyen lét jogosultsága, nem tudom, de mart belülről és végül is csak célt ért hiszen a kedvem felért egy mániás depresszióséval... Kitérőket kerestem, hiszem magamnak se kellettem, és leginkább kedvesemre nem akartam ezt a hangulatot ráakasztani, holott a kialakult helyzethez neki is van egy csipetnyi köze, még ha nem is szándékosan...Védő angyalom se könnyítette meg a helyzetem, valahogy se találtam a hangot..Kezdtem magam keseríteni, éreztem, amit oly rég sírás kíván felszakadni zaklatott lelkemből, és igen vártam a megkönnyebbülés eme fajtáját, minden idevégződéssel vágytam rá, de nem nem adatott meg, csak tovább feszített...Próbálom a tegnap képeit felidézni, de bárhol is jártam testileg, a lelkem, a szellemem, valahol, egy leírhatatlan helyen lézengett..Elvesztem önmagamban...Üresen száguldottak el mellettem Budapest gyönyörű esti fényei, a Duna part látványa még tovább sodort gondolataim parttalan tengerén... Nem akartam, hogy a közelembe legyen, előszőr a lassan 6 hét alatt, tisztába akartam kerülni önmagammal, és engedni azoknak a sós apró cseppeknek, de nem adták magukat..Már tompán fájt... Aztán meggondoltam hirtelen magam, rájöttem a dolgok csak akkor nyernek végre értelmet ha ott van mellettem, akkor kell magamra figyelni, a lelkembe látnom...Irányt váltottam...Közeledtem a lakáshoz, de nem öntött el a szokásos izgalom, a forróság, a bizsergés..Valahol tudtam lelkem mélyén valahogy ez nem az én napom, és nem valószínű, hogy ez most fog megfordulni, nem tévedtem...Ajtót nyitott, megcsókolt, de nem volt benne semmi különös, valahogy nem nyugtatott meg, sőt úgy éreztem neki érezni, tudni kéne mire van most szükségem, ha meg nem akkor nem fogom mondani, mert akkor itt a kiborulás, amit most már nem vágytam...Látszólag nem törődött különösebb képpen velem,még a csendességem se tűnt fel neki,gondolta elmondom ha el akarom...Nem nem akartam elmondani, egyszerűen arra vágytam, hogy átöleljen, nem kell semmit mondani, kérdezni, ez egy gesztus, és tudom mindennél többet ér...És akkor észrevette, bár nem vallotta be, átölelt, megsimogatott..Igen végre a bizsergés..De nem pocsékolta, csak egy csipetet kaptam, mint az óvatosan adagolt méreg...Csinált nekem szendvicset, aminek nagyon örültem, és beszélgetett velem , terelődtek a gondolatok, ez jól jött....Aztán alvás, és még ekkor se tört elő, pedig már fogadást is mertem volna rá kötni...Várat magára, és megint kíméletlenül fog lecsapni, nem nem akarom hagyni...
És hogy ma mi is lesz nem tudom, a hangulatom változatlan, és lassan már én se tudom mi segíthetne....