Hiszed is amit prédikálsz?

 Had legyek elcsépelt; az élet a fentek és a lentek örökös kergetőzése. Az egyetlen állandóság a változás. Szóval miután elèrtük azt az eufórikus pillanatot a vörös rózsával, nagyjából el is indult a lejtmenet. Az univerzum tett még egy kicsit arra a tábortűzre. Az elmúlt nagyjából 6 hétben kétszer is hangot adtam annak az érzésnek,  hogy én úgy érzem most nem férek bele az életébe. Mindkétszer finoman fogalmazva felajánlottam , hogy háttérbe lépek,  szívesen,  önszántamból. Na jó meg azért mert éreztem ez így nem lesz jó hosszú távon.  Nem, egyáltalán nem akartál kilépni,  de biztonságos teret szerettem volna adni , hogy a nehézségeket kezelni tudjad. Mindkétszer az volt a válasz,  hogy én vagyok aki tartja benned a lelket, az egyetlen jó dolog, szükséged van rám. És ez teljesen igaz is volt, csak közben én meg nem éreztem,  hogy ugyanannyi kapok , mint adok. Persze, tudtam mennyi minden történik épp veled, szóval el is szégyelltem magam ezen a gondolaton. Aztán kitaláltam, hogy jó, de legyen valami időkorlát , amíg elfogadom a kevesebbet. A születésnapom hete volt amikor először úgy éreztem,  nem akarom ezt így tovább. Tele vagyok kérdésekkel, nem haladunk semerre, nincs idő 5 normális mondatra. És akkor előálltál a tervvel júniusra. Ez mellé jött a szülinapi ajándék. Akkor eldöntöttem , hogy várok a személyes találkozóig,  és akkor végre csak mi leszünk. A hét újabb kihîvásokkal indult neki,  helyettesítés,  túlóra stb. Én megértően viszonyultam hozzá ismét,  biztosítottalak róla,  hogy itt vagyok, semmi gond. Majd péntek reggel , viszonylag korán hosszú üzenetet kaptam. Nagyjából az állt benne, hogy mennyire nehéz volt ezt a döntést meghoznod, mert nagyon sokat jelentek neked, de a rengeteg munka, család és egyéb felelősségek teljesen felőrőlnek mentálisan és fizikálisan,  nem tudsz jelen lenni a velem való kapcsolatban ami egyáltalán nem fair. Szeretnèl megadni mindent nekem, de jelenleg erre képtelen vagy,  így fájó szívvel de most fel kell adnod és az élete azon területeire kell összpontosítanod ahol a legnagyobb szükség van rád. Majd hozzátetted , hogy nagyon sajnálod, de jelenleg ez a legjobb megoldás. Huhhhh... köpni-nyelni nem tudtam mikor elolvastam. Egyszerre szorult el a szívem és dobogott a halántékomban. Csak meredtem az üzenetre üveges szemekkel. Nem tudom hányszor olvastam el... Közben meg cenzúrázatlan gondolatok repkedtek a fejembe : - Hogy a faxba képzeli??? Üzenetben??? Nem volt vèr a pucájában felhívni ??? Mi a fax történt megint , hogy ide jutott ??? Tényleg utál minket az univerzum??? 

Egy óra is eltelt mire az első választ elküldtem, amit kb azonnal töröltem is. Erre nem voltam felkészülve. Amíg én ajánlottam, addig az én szabályaim voltak érvényesek, de most.... agyam megáll... De tulajdonképpen mi a bajom most , kezdtem magamba nézni...

Először is kajak büszke vagyok, hogy magadat választottad. Másodszor háromszor is írtad,  hogy most / jelen pillanatban... De akkor most tényleg mi a baj....

Az hogy arra hivatkozol , hogy jobbat érdemlek... had tudjam már én... De hát tudom, hisz pár napja én is ide jutottam,  hogy többet érdemlek ... Ő csak kimondta... Szar amikor tükröt tart az élet... De akkor most én mit írjak....

Másodikra is sikerül egy sutát, így az is ment a kukába... Több óra volt mire valahogy összeszedtem mit is akarok mondani. Azt biztos , hogy megértem a döntést,  ahogy azt is , hogy ez nem teszi kevésbé fájóvá. Megerősíteni, hogy kölcsönös és erős ez a kapcsolat csak az időzítés borzasztó. Valamint jelezni, hogy ugyan az élet nem áll meg, de a türelmem és a remény itt marad egy darabig biztosan. Még ezt leírtam az összes érzés kiszaladt belőlem, és csak egy nagy fájó üresség maradt. Üvöltött a csend belül. De el kellett engednem, büszkén, még ha bele is haltam. Az első pár nap maga volt az inkvizíció, óránként haltam bele újra és újra. Aztán elkezdtem üzeneteket kapni az univerzumtól... Dalok, számok, videók... Rengeteg az időzítésről szólt; és akkor beugrott pár régi bölcsesség amiben én is hiszek. Semmi nem történik ok nélkül és a Mindennek meg van a maga ideje. Hányszor mondtam , hogy a kormánynál az univerzum van, segíts neki navigálni,  de ne zavard a vezetèsben. És akkor itt vagyok én aki tudja, hogy nem volt jó az időzítés... De az nem jelenti,  hogy sose lesz jó... És elkezdtek jönni a gondolatok. Ez is egy lecke, méghozzá elég nagy ismét. A címe : Hit és türelem.. Mindig odajutunk ahol lennünk kell éppen akkor... Minden sejtem érzi,  hogy ez itt nem ért véget,  csak egy kis fennakadás. Ezzel a következő pár napban egészen jól el is navigáltam. Aztán jött a következő fázis,  ha valakivel szoros a kapocs,  sokszor érzitek egymást. Na amikor a másik ember az érzéseivel küszködik,  az összeomlás szélén áll és te ezt átveszed...Azt hittem belehalok... Aztán ez is eltelt, csak a mindennapos gondolat-spirál maradt, ha gondol rám,  gondolok rá... ez így megy kb. 10-től 15ig... Néha korábban és később is, de akkor csak röviden... Mindenestre fókuszálni a munkára igazi kihívás. Hogy vissza jön e? Egy hajszálnyi kételyem sincs. Hogy mikor, ez tőle függ, mert egy biztos,  és ezt most már ő is tudja , ide terv kell,szolid és stabil, mert különben én ennek mégegyszer nem teszem ki magam önként és dalolva...Szóval dolgozz magadon meg a helyzeten, nem rohanunk, nekem is van még min aztán lássuk mit sikerült összerakni.