Olyan hosszúnak tűnt ez a pár órás repülőút, de biztos azért mert oly régóta vártam ezt a pillanatot. A viszontlátás , még most se merem elhinni. Annyiszor halasztottuk, mondtuk le , mindig amikor már hittem, hogy most, valami közbejött. Alapvetően hiszek a karmában, de valljuk be voltak erőt próbáló helyzetek, volt hogy elvesztettem a hitemet. De aztán valami ismét visszabillentett. És most itt vagyok. A gép landolt a gyomrommal együtt. Az érzelmek kavarognak, izgatottság , félelem az ismeretlentől , hitetlenség és a sírás is folytogat . Öröm és félelem könnyek egyszerre, már ha ilyen létezik. De semmi nincs veszve, hisz a reptérről még egy kisebb taxi út hozzád. Mindenesetre esetlennek érzem magam. Ez egy másik ország, beszélem a nyelvet , de mégis minden idegenül hangzik. Gondolataim száguldoznak,nem tudok koncentrálni. Össze kell magam szedni. Hirtelen egy dalszöveg sejlik fel a gondolataim között. Nem tudom kapcsolni semmihez. A légiutaskísérő sokadszorra jelzi, hogy le kell szállnom . Értem, csak a testem nem reagál. Bepánikoltam . Tipikusan az utolsó pillanatban. Félszegen visszamosolygok. Lejátszom a fejemben a szokásos lemezt. Persze a rövidített verziót. Menned kell, hisz nincs újabb huszon sok éved a boldogtalanságra. Melegség tölt el, és meg nem mondom honnan jött bátorság. Felállok és lassú léptekkel elindulok. Nem is volt olyan nehéz. Megyek megkeresem a bőröndöt. Figyelni kell, mert úgy látszik sokan szeretik pogyásszban a fehéret. Millió bőrönd megy körbe-körbe, mint a dallam megint a fejemben. De mit akar épp most üzenni az univerzum... Ott a bőrönd, még épp elcsípem . Szuper, akkor most keressünk egy taxit , ja meg kotorjuk elő a címet. Persze közben haladjunk. Egyik kezemmel húzom a bőröndöt, másik kezemben a telefon, mert itt kell lennie, hát elmentettem, hogy kéznél legyen... Oh, megvan. Diadalittasan felnézek a telefonból , hogy felkutassam menetközben merre is van a kijárat. De ekkor fagyos borzongás fut végig a gerincemen. Ott áll, mosolyog és ha ez nem lenne elég egy szál vörös rózsa van a kezében. Mit keres itt, döbbenek meg, és ez valószínű az arcomon is kirajzolódik azonnal. Nem így beszéltük meg. Bátortalanul indulok felé, próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Ő töretlenül mosolyog. Elfogy az út kettőnk között, elengedem a bőrönd húzóját,és kissé felemelem a fejem hogy a szemébe nézzek. Benne az egész világ, pont úgy ahogy emlékeztem. Ő is viszonozza a nézést. Szavak nélkül mesélünk. Meg áll az idő. Beleragadtunk a pillanatban. Egyikünk se tudja *akarja ?* megtörni. Hosszú órának tűnik a szótlanság , és akkor zavartan felemelte a rózsát. Köszönöm , csodaszép - nyögtem ki félig motyogva. Nem mertem semmi mást mondani, féltem, hogy csak elszundítottam a repülőn és mindjárt felèbredek. Jól vagy ? - kérdezte azon simogatóan gyengéd , de határozott hangján. Persze, csak olyan hűvös van itt. Ja igen , ez itt már csak ilyen - mondta még nagyobb mosollyal. Kellene valami meleg felsőt előásni a bőröndből futott át az agyamon, de valljuk be ez a mission impossible kategória szóval azzal a gyorsasággal is vettetem el az ötletet. Nem hoztál magaddal meleg holmit ? - kérdezte őszinte meglepettséggel. De csak biztos , hogy a legalján van. Annyira nem fázom, hogy a reptér népe előtt nyissam ki az egész magánéletemet. Most már nevet is. Gyönyörű a mosolya, arról nem is beszélve hogy ilyenkor sokkal határozottabbak a szeme sarkában lévő ráncok. Megint elöntenek az érzelmek, annyira hiányzott az életemből mint a levegő...
----------------------------------------------
Kileptünk a főbejáraton ahol természetesen sorakoznak a taxik. Odamegyünk egyhez, ő kedélyesen intézkedik. Micsoda élmény, valódi boldogság, hogy valaki gondoskodik rólam, tudom a lehető legjobb kezekben vagyok. És ekkor ér a hirtelen felismerés , itt bizony mindketten hátul fogunk utazni, egymás mellett. Az ajtó nyitás zökkent ki, igen kinyitotta nekem a taxi ajtót. Aki született gentleman az az is marad. Beülök , majd ő is beszáll. Átkarol és a vállára húzza a fejem finoman. Bódult vagyok, most már biztos hogy elaludtam a repülőn. Nem merek moccani , levegőt is fele annyiszor veszek. Persze a gondolatok ismét száguldozni kezdenek. Annyira féltem, hogy a találkozás egy újabb trauma lesz, hogy nem leszek elég , hogy nem állunk készen, hogy kizár majd az életéből. Hogy az együtt töltött idő csak még több fájdalmat okoz , hogy.... Jól vagy ? - akasztotta meg a gondolataim túlcsordulását. Csupa verejték a kezed - suttogta felettébb rémülten. Kicsit megviselt az út, semmi gond. Jó lenne otthon lenni. Elkerekedtek a szemei , de nem szólt semmit. Aztán mégis, már csak kb 10 perc. Így is lett.
------‐-----------------------------------------
A bőrönd dög nehéz, hisz egy hétre jöttem. De simán felvitte az emeletre. Jó volt végre a csend, az ajtó becsukódott és a világ kint rekedt. Végre megeredt a nyelvem. Ihatnánk egy kávét együtt, végre személyesen. Ha elárulod , hogy szereted - kérdezte kedvesen. Kis kávé, sok hideg tejjel. Cukor nélkül. De hozom a bögrém.
Csendesen kortyoltuk el a barna italt. A jóleső csönd kínos szótlanságba csapott át. Kényelmetlenül kezdtem érezni magam. De persze semmi okos nem jutott eszembe, amikor a szemem megakadt a rózsán. A nagy hazaérkezésben elfelejtkeztem róla.
Adnál kérlek egy vázát vagy egyéb edényt amibe a rózsát tehetem?
Ó, persze.Hozom. És elviharzott.
Próbáltam kést vagy ollót találni, hogy levàgjam a szárát, azt tanultam így tovább kitart. Gondoltam legalább erre a hétre jó lenne életben tartani. Pont úgy ahogy én a reményt hosszú-hosszú éveken át. Hittem , hogy nekünk dolgunk van. Hogy az akkori vég egy elkerülhetetlen pont volt, de nem jelenti azt hogy már soha többé nincs esélyünk . Mennünk kellett tovább a saját utunkon az megtapasztalni az életet, tanulni és tanítani, fejlődni. Most itt vagyunk ennyi év után, hogy egy kis időt eltöltsünk együtt. Úgy jöttem ide hogy nincsenek nagy elvárásaim, lesz ami lesz, az életben egyszer nem terveztem. Jöttem, hogy itt legyek. Hogy lezárjam a múltat. Hogy végre továbbléphessek.
Csak a forró lehelletet éreztem a nyakamon, és az ölelését a derekamon. Beleremegtem. Olyan régóta vágytam rá, próbáltam emlékét minden nap feleleveníteni, hogy nehogy elfelejtsem, de más az emlék és más a valóság. Ösztönösen becsuktam a szemem és belső szememmel akartam látni magunkat. Óvatosan odafordultam , szembe vele. Kinyitottam a szemembe és bátran belenéztem sóvàrgó tekintetébe. Gyengéden suttogtam :
Mire vársz még?
--‐---------------‐---------------------------------
Mire legközelebb felocsúdtam sötét volt. Ott feküdt mellettem Ádám kosztümben, és nézte az arcom. Nem, nem kicsit voltam zavarban. Gyengéden megcsókolta az arcom és mosolygott. Melegség áradt belőle és végtelen szeretet. Bátortalanul visszacsókoltam. Mintha a fellegekben jártam volna. Nehéz volt megszólalni . És csak ennyi csúszott ki a számon : Köszönöm. És minden elsötétült .
‐--------------------------------------------------------------------
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése