Változások - Az álom 2.rész

Álmomban ültél az íróasztalnál gondterhelten, és kérdezted magadtól, hogy de miért teszed mindezt.

A fejed tele volt kusza gondolatokkal; ott volt a szakítás 2000ben, látttam a szíved amint meghasad, de a fejedben eldöntötted , hogy vége. Ott volt az síró kisfiú akinek a mindene voltam.

Ott volt a félelem a sok Mi lesz ha? kérdés. Rettegés attól hogy most sem fog működni, ha ezúttal is mást választok. A félelem , hogy ha ezen nem tudsz magadba túllendülni túl késő lesz és elvesztesz.

Nem akarsz elveszteni, tehát félsz megpróbálni szeretni, de ugyanakkor rettegsz , hogy elvesztesz örökre mert nem vagy elég bátor engem választani.

Ott volt a sok gyerekkori trauma, ott volt a belső gyerek aki csak azt szeretné ha szeretnék és végre ő is őszintén visszaszerethetne. Ott volt benne , hogy mennyire szeretnéd ezt elmondani, de nem tudod, mert nincsnek szavak, hogy te magad se érted mi megy benned végbe.

Láttam a beszélgetésünket, hogy sugároztam , hogy beengedtellek a világomba, hogy kinyíltam és megmutattam a sebezhető oldalam, és elhittem , hogy végre ez majd segít hogy te is megmutasd a tied.

Bizton tudom, hogy amit mondtam megrémített, eltántorított, előhozta a benned lévő megannyi bizonytalanságot.

Tudod , hogy a szótlanságoddal fájdalmat okoztál, ettől még jobban szenvedsz. A legkevésbé bántani szerettél volna. Tudom , hogy szerinted ez volt az egyetlen módja , hogy kezelni tudd az érzéseidet. Most meg ezt fegyverként használod, azt mondod magadnak, hogy te csak bántani tudsz, nem érdemled meg hogy szeressenek. Azt is érzem hogy sokkal többet gondolsz rólam, mint a valóság. Neked én vagyok az életed gyémántja, de ahhoz változni kellene, ahhoz meg kell magadat dolgozni,mert szerinted te nem vagy az én szintemen és még akkoris ott van a mi lesz ha ?

Azt hiszed bármennyire szeretsz nem fér bele az érzelem az életedbe , ahol neked rengeteg idő és tér kell önmagaddal. Neked kell a függetlenség, nem veszítheted el. Szeretnéd elmagyarázni nekem ezeket , de nem megy, nem jönnik ki a szavak. Lázadó , különc vagy és szereted ezt a feled, de ez egyre nagyobb belső konfliktust okoz.

Folyamatosan a fejeddel akarod a helyzeted megoldani, ott ragadtál a gondolataidban, túlgondolod, és nem hagyod , hogy érezz. Érezni veszélyes, azt nem szabad, legalábbis ezt hozod a múltadból.

Azt is tudom, hogy ha nem vagy jól akkor jönnek a függőségek ; játék,munka és amit láttam , egyéjszakás kalandok ahol nem kell elköteleződni, ahol nincsenek mély érzések csak egy kis extra dopamin. Az kell az egodnak, valamitől jól kell érezned magad, mert a belső munka minden csak nem kellemes.

Aztán persze másnap jön a megbánás, hisz ez csak a sötét oldalad amitől próbálsz megszabadulni.

Nem akarsz rám gondolni, de nem tudsz megszabadulni tőlem, ott vagyok az álmaidban a fantáziáidban. Láttam , hogy a képeim nézegetted.

Ott vannak azok a mély érzelmek, de azok hiába nekem szólnak; ott a múlt , ott vagyok én aki valamikor egyszer kitépte a szívedet. Aki azóta is éppúgy szenved, legtöbbször csendben a háttérben. Nem tudod, mert sose volt rá alkalmam , hogy elmondjam, pont ugyanazért amiért te se teszed, félek a visszautasítástól. Azaz csak féltem, így nem lehet élni, félelembe, legalábbis én nem szeretnék. Ahogy csendben sem. 

Én mindent megtettem, elmentem érted a falig, ennek mostmár csak te állhatsz az útjába.

De azt is láttam, hogy ezt mostmár nem halogathatod tovább, mert nem csendesedik el többet benned ez a késztetés , hogy dönts. A szíved vagy a racionalitásod és a félelmeid.

Pont az történik amit én is kértem tőled, most van itt az idő, mindent vagy semmit.

Azt is láttam, hogy vissza fogsz jönni, bocsánatot fogsz kérni, hogy megbánod amit tettél és azt hogy nem mondtad el min mész keresztül. Azt is látom , hogy mielőtt ezt megtennéd sokáig őrlödsz , hogy nem lesz e túl késő. 

Lesz valami ami átlök ezen az állapoton, egy bizonyos pillanat amikor úgy fog tűnni elvesztettél, ekkor fogsz rohanni hozzám , de vajon időben ideérsz ?

Láttam egy gyűrűt, egy menyasszonyt és egy esküvői tömeget. Nyilván nem láttam se a menyasszony se a vőlegény arcát, de nyár volt.

Ekkor felébredtem az álmomban az álomból. Öleltél, szorosan. Majd teljesen felébredtem.

A nyár végén visszanézek , hogy meglássam mi is történt.

Változások - Munka és magánélet 1.rész

 Ez a bejegyzés azért születik, hogy megörökítsem azokat a gondolataimat amik egyelőre csak az érzékszerveimben léteznek. Szeretnék visszatérni késöbb amikor világossá válnak ezek a rejtett dolgok számomra is, látni szeretném , mennyit 'értettem' meg belőlük szavak nélkül. Kicsit talán el is csendesedtem belül , hogy le tudjam írni min megyek keresztül, de így se könnyű. Csend van a lelkemben , de úgy érzem . ez amolyan vihar előtti csend. De a vihart még csak távolról érzem, az biztos ez most kikerülhetetlen és valójában, ezúttal nem is szeretném a könyebb utat választani.

De előbb lássuk mi van a mindennapokban. Hetekig betegek voltunk a gyerekkel, ezt most jól megsínylettük, de a lényeg végre kilábaltunk belőle; én a héten már dolgoztam a gyerek meg hétfőn megy az iskolába. A munka ment a maga útján, remek csapatom van, de kevesebb nyilván nem lett. Itt az évvége és van még csinálni, nyilván nem azért mert eddig lazsáltunk, csak ugye megint rengetek mozgó részlet van ,amire nem igazán lehetett felkészülni. Nyilván olyan is van amire lehetett volna, de hát a vállalat kommunikációja továbbra is inkább egy úljszülöttéhez hasonlít és nem is fog változni mostanában. Nekik ez a jó, mindnekit sötétben tartani, félelem és feszültség alapú vezetés. Egyértelmű már egy ideje , hogy nekem itt nincs helyem az értékrendemmel; empatikus vezetés, nyílt kommunikáció , igény hogy legyen időnk megérteni a változásokat és partnerként tekintsenek ránk mindenben. Az igazség az , hogy mégis rettentő nehezen élem meg ezt a 'kudarcot'. Nyilván az ember amikor új helyre kerül tele van tervekkel, rövid-, közép- és hosszútávúval. Beletesz mindent, sokszor bőven 100% felett és hiszi, reméli , hogy ez lesz végre az a hely ahol maradandót alkothat, ahol végre úgy érzi tartozik valahova, tisztelik, elismerik.

Ahol ellhiszi , hogy az számít amit tesz nem az hogy hogyan. Hogy a számok magukért beszélnek, és nem az számít hogy fizikailag hol ülök. De nem, ha egyszer 'minden nagy cég' vissza megy az irodában akkor itt is mindenkinek vissza kell, akkor is ha az illető sose dolgozott az irodában , szóval itt nem visszamenésről van szó. Persze dühönghetek vagy költözhetek (az iroda a lakóhelyemtől közel 500kmre van , és már akkor is itt laktam mikor felvettek), kábé ez volt az ultimátum akkor is ha 300%ot tettem bele, akkor is ha az elmult majd 3 évben napi 12-14 órát dolgoztam, építettem a sikeres nemzetközi csapatot , ha nem volt kilépő ez idő alatt , se eszkaláció. Ilyenkor nyilván az ember összetörik, az önmagamban vetett hit igen csak meginog akaratlanul is. És akkor még arról nem is beszélünk, hogy professzionális lengyel nyelvtudás nélkül , piaci alapon keresni manageri pozíciót kb esélytelen.

Nyilván ez az erős nyomás , hogy menjünk be többet az irodába, illetve hogy nekem mint vezetőnek kötelességem ott lenni, nem tegnapról mára kezdődött; egészen pontosna év eleje terítéken van kisebb nagyobb megszakításokkal.

Én pedig azóta nézelődtem , hogy újra érezhessem , hogy van hatalmam a sorsom felett. Igyekeztem olyan lehetőségeket megpályázni , ahol vagy itthonról dolgozhatok tovább vagy van iroda itt a városban és lehetőleg nem kell mindennap bejárni.

Volt egy pár ígéretes pozíció, de interjú nem nagyon. De azért ekkor még a nyomás se volt túl nagy.

Aztán a nyár végén volt egy igen jónak ígérkező lehetőség, be is hívtak interjúzni, és le is zavartuk a 3 kört 3 hét alatt, de sajnos ajánlat nem lett mert projekt most csak németül van , de kaptam ígéretet ha lesz angolos akkkor hívnak és kapok ajánlatot. Örültem, de azért meg nem nyugodtam.

Teltek a napok, hetek és szeptemberben megint látókörbe kerültem a jelenlegi munkahlyemen mint renittens, ha nem vagyok szemfüles simán elveszik a csapatom, mondván vagy bejárok vagy nem lehetek vezető. Nagyon megviselt. Közben a felettesem felettese felmondott, alig volt itt egy évet. Ő volt aki pár hónap után hangot adott csalódottságának miután kiderült , hogy ő csak egy báb és csak azt teheti amit mondanak neki. Diplomatikusan úgy fogalmazott , hogy ez cég nem megfelelő számára úgy ahogy a dolgok jelenleg mennek. Mindent értettünk.A feszültség innentől bennem is hatványozottan kezdett nőni és azon kaptam magam hogy teljes kapacitással jelentkezek állásokra. Valami nyilván végképp eltürt; mondhatnám nekem ez volt a TORONY pillanat. Itt éreztem előszőr , hogy ennyi , ezt már nem lehet visszafordítani, de még nem kezdtem bele a gyászfolyamatba , mert még nem volt B terv.

Szóval épp az próbáltam megtudni az internetes keresőből  , hogy egy bizonyos rendszer ismeretével mennyit lehet keresni, amikor egy álláslehetőség ugrott fel a semmiből.A cégnek van irodája helyben.Eskü éreztem , hogy ez nem véletlen. Vasárnap délután volt, elküldtem az anyagom. Hétfőn már keresett a HR és egyeztettük az első interjút. Már ettől nagyon boldog voltam. Ezután még további két kör volt viszonylag rövid idő alatt; mindegyik nagyon professzionális volt és nagyon élveztem. Az eszembe se jutott , hogy 12 nap múlva ajánlatot kapok tőlük. Az meg , hogy manageri pozíciót ajánlanak, hogy alkudozás nélkül megadják az általam megadott bérsáv tetejét, plusz a juttatási csomagom része a céges autó, elsírtam magam.Leesett végre az a nagy kő a lelkemről és elkezdődhetett a gyógyulási folyamat ami mindjárt egy 3 hétig tartó betegség lett.

Szóval itt tartunk; van egy aláírt szerződésem márciusi kezdéssel, már elkezdtem online a különböző tréningeket, közben persze próbálom a tőlem telhető legjobban elvarrni a szálakat a mostani cégnél. Mindezt úgy , hogy a három szenior kollégán kívül senki atyafia nem tudhatja meg január vége előtt hogy elmegyek, mert akkor elbukom az éves bónuszt. Tudom-tudom, jogosan gondolod , hogy de ne már így is mennyit mindent kapok, ezt igazán benyelhetnám , de nem, sajnos ez most kb az életemnél is fontosabb , hogy ne bukjam el.

És itt térjünk át az életem egy másik területére ahol hatalmas változások vannak: magánélet.

Még májusban volt az a pont ahol megértettem, hogy nincs több elvesztegni való időm valamire ami sose működött, valamire amit csak én akartam.Küzdöttem becsülettel, hogy megmentsek valamit ami közben teljesen tönkretett, visszaélt minden kedvességemmel és totálisan leépítette azt a valakit aki valójában vagyok. Egészen addig míg el nem kezdtem megkéddőjelezni rendszeresen magam. És akkor jött végre a karma és úgy segbe rúgott , hogy az nagyobbat szólt mint Csernobil. istentelen nehéz volt erősnek lenni és a romjaimon építkezni , úgy hogy a rombolí erőt nem tudtam azonnal eltávolítani a közvetlen környezetemből.Szóval megszületett a megállapodás, egy bizonyos támogatásért cserébe végleg lelép,ezért kell a pénz.Számoljuk a gyerekkel a heteket, de rettentő nehéz., hiszen ha a nárcisztikus elveszíti játékszereit akkor teljesen kiszámíthatattlanná válik és bármire képes. Most mégjobban résen kell lenni vele , próbálkozott már kedvességgel, nyomulással, fenyegetőzött is nyilván.Rendszeresen érdeklődik, hogy meggondoltam e magam, meg hogy mikor sze*elunk. Nagyon férasztó, főleg ezt egyedül csinálni. De nem panaszkodom, tudom, hogy elés erős vagyok most már , hogy ezt az egészet célba juttassam.

És akkor kanyarodjunk vissza oda ahhonan indultam. Májusban bukkant fel S, olvashatsz róla korábbi bejegyzéseimben, de egy gyor összefoglaló. Ismerjük egymást 1996 óta, egy városban nőttünk fel, nekem ő volt az első, és azt hiszem szerelem szempontjéból az egyetlen. Nekem ő volt az életem értelme, de elváltak útjaink amit én a mai napig nem dolgoztam fel. Dolgoztam rajta az elmúlt 24 évben, de valahogy nem ment. Az életünk során időről-időre feltűntünk egymás életében, de általában mint régi ismerős/barát. Egészen 2021ig amikor valami megváltozott, sokkal többet beszélgettünk, rendszeresebbek lettek az üzenetváltások, néha fotók mindennapos dolgokról, virtuális kávézások. Jah hogy tiszta legyen egy másik országban él.Aztán volt , hogy eltünk rövidebb-hosszabb időre, de valahogy mindig visszatértünk valahogy egymás életébe. Aztán valahogy 2023 végén úgy éreztem, hogy ennyi , már csak én próbálom ezt az egészet életbe tartani, így félretettem. Éltem az életem és próbáltam felejteni. Nagyon jól is haladtam, legalábbis én így gondoltam, amíg fel nem bukkant. Még az első üzenetek felületesek voltak, gondoltam, csak unatkozik és senki nem ér rá őt szórakoztatni, de aztán az üzeneteket videó hívás követte, ami előtte soha nem történt. És elhittem, hogy végre eljutottunk oda , hogy talán továbblépünk. De pár nap után eltűnt és azóta bármit írok elolvassa és nem reagál.

Nagyon megviselt, fizikailag szenvedtem hónapokig, ezt meg is írtam neki. A ghosting alapból valami amit zsigerből utálok, na de hogy pont ő. Persze a miértekre nincs válasz, legalábbis tőle írásban nincs. De a mi kapcsolatunk nagyon különleges, ezt már rég tudom, mi álmokon keresztül is tudnk kommunikálni. És az éjjel vele álmodtam ezt szeretném leírni és később visszaolvasni, amolyan önigazolásképp.Folyt köv. 

Kitekintés

 November eleje van , a nappalok egyre rövidebbek,  korán sötétedik és hideg is van már nekem. Ez a bekuckózás időszaka és leginkább a belső munkáé. Iszonyat nehéz év volt ez munka szempontjából, idén fél év alatt dolgiztunk annyit a csapatommal mint más egy év alatt se. Rengeteg pozitív visszajelzést és dicséretet kaptunk, melegség járta át a szívem-lelkem. Mégis az egész keserédes, továbbra is hatalmas nyomás alatt vagyok tartva amiatt hogy virtuálisan vezetem a csapatom. Nem elég a sok siker , nem elég a makulálatlanság, a sok elismerés,  a fene vigye el , hogy nem vagyok ott az irodában személyesen. Dühít nagyon a helyzet, hisz mikor felvettek is itt laktam közel 450kmre az irodától,persze COVID volt, sokkal szabaddabb volt a felvétel. Akkor is teljesítettem és azóta is, a csapatom nemzetközi,  szóval semmi de semmi nem indokolja a személyes jelenléte csak a nagyfőni hóbortja. Amcsi, természetesen,  és most nagyon erőltetik vissza az embereket. Nem költözök,  ezt eldöntöttem elég korán,  itt az életünk a gyerekkel, itt vagyunk jól. Na meg az anyagiak; az ország másik végébe költöztetni egy egész háztartást nem kicsi összeg. Egyszerűen egy minkahely miatt ezt nem vállalom. Nehéz,  hisz előléptetés előtt állok,  Senior Vice President,  milyen jól hangzik. Egészen súlya van,fontos ember címe. De elengedtem. A gyerek és az életünk az első. Mindig van más út. És ahogy elengedtem, jött is a lehetőség. Már végigmentem a nyáron egy kiválasztási folyamaton sikeresen, de mivel jelenleg nincs csak német nyelvű projekt ajánlat nem lett belőle. De itt angol nyelvel kerestek ugyanarra a platformra kollégát. Már épp elengedtem azt is hogy csapatot vezessek, mikor kiderült ők managert keresnek. Annyira hihetetlen volt az egész,  2.5 hét volt ajánlatig. Nagyon izgultam ,mert hosszabb folyamatra számítottam. De mindenben profik voltak , semmi nem hibádzott. Elsőre mindent felajánlottak amit kértem,  és a kezdés január közepe lett volna. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert sajnos itt időt kelkett még kérjek. Hogy miért annak egyszerű oka van, az éves bónusz. Január végén még a jelenlegi cégemnél kell lenbem , ha nem akarom kiszorni ezt a pénzt az ablakon. Belementek, hogy márciusban kezdjek. Nem viccelek , sírtam. Annyira kimerülten a sok jatszmázásban amit idén átéltem , hogy boldogság tört ki belőlem,  hogy ennyire empatikus és emberi módon kezeltek. Hatalmas köszönet mindenkinek. Szóval aláírtam és elkezdtem komolyan gyászolni a mostani helyem, a csapatom, az éveket,  az előléptetést amit így nem kapok meg, az elvesztegett időt is energiát amit az extra frusztráció okozott. Ennek hatására le is betegedtem. 2,5 hete küszködök. A lelkem, nos igen a lelkem még romokban, de már inkább azoktól a dolgoktól amik azóta még pluszban történtek. A megannyi embertelenség, empátia hiánya,  igazságtalanság,  további erőltetès; most már januártól 4 nap / hét kell az irodában tölteni. Eddig is hatalmas szakadék volt az én és a cég értékrendje között de ez mára már akkorára duzzadt , hogy már semmiképp nem áthidalható. A csapatvezetőimmel már megosztottam, higy továbblépek , a bizalmam feléjük feltétlen továbbra is. Minden cselekedetem mögött az van , hogy nekik biztosítsam amennyire lehet a további hatékony működést. Nehéz,  motiváció sincs már,  csak a január vége lebeg a szemem előtt. Közben persze elkezdtem építeni a jövőbeni vezetőimmel, meg úgy a céggel a kapcsolatot, tréningeken veszek részt,  plusz én is jobban fókuszálok most a saját magam fejlesztésére. Közben javában folyik a szètköltözès előkészítése,  hiszen március előtt ezt le kell vezényelni. Biztos extrém nehéz lesz az új helyzet itthon , plusz új munka, de meg tudom csinálni! Sokat dolgozom magamon, talán végre el tudom engedni azt az embert is akiről hittem , hogy a másik felem. Már kevesebbet gondolok rá,  már nincsenek emlékbetörèsek,  nagyon ritkán álmodom vele. Egyre többször érzem viszont , hogy elàrult. Megint. Még mindig remélek egy bocsánat kérést és egy lezárást, de már nem vagyok annyira határozottan biztos, hogy valaha megkapom. Nemrég írtam neki mégegyszer,  iszonyat késztetést éreztem,  most se tudom miért,  de hagytam, hogy vigyen az érzés. És tudod mit azóta könnyebb,  azóta nem jut eszembe mindennap,  azóta mintha nem cipelném már azt a nagy súlyt. Tudom, hogy sok idő kell és persze az se segít hogy se én se ő nem tiltotta le a másikat. Ehhez még nincs elég erőm,  de talán egyszer ezt is meg tudom tenni. Talán ha már nem kell a bocsánatkérése...Most új hobbim is van, feltűntem threadsen , és igen jó beszélgetések kerekednek. Azt hiszem az elmúlt években nagyon bezárkóztam, mindig más érdekeit tartottam előrébbvalónak mint a sajátomat és így teljesen meghalt a szociális életem. Észre se vettem, mert nem akartam. De ennek itt most vége,  szükségem van mások látásmódjára, felnőtt, valódi,  mély beszélgetésekre. November erről fog szólni. 

A beszédes némaság

 Nem is tudom hol kezdjem. Minél több választ szeretnèk annál jobban fáj a némaságod. Kezd a hitem meginogni, lehet ezt pont egy próba. Nem tudom, ahogy azt se,hogy meddig bírom még ezt a fájdalmat elviselni. Ez nem az első,  de ennyire még nem fájt. Ennyire sose engedtem meg még magamnak , hogy reménykedjem. Beengedtelek, mert te vagy az egyetlen akiben feltétel nélkül bíztam,  te vagy aki sose bántott, de most fizikailag fáj. A napok üresek és én csak várok mert hinni akarom , hogy valami készül és érdemes rá várni. A következő pillanatban meg kinevetem magam , hogy milyen naiv vagyok. Azt érzem,  hogy csak játékszer vagyok, unalom ellen. Illetve csak voltam , mert ebben már nem vagyok partner. Neked meg nem kell más, szerinted. Én meg már nem akarlak megmenteni. Aztán megint egy emlékbetörés, hetek óta ez van, nem tudom mi történik. Mintha nem is az én érzéseim lennének. A csendben az a legrosszabb , hogy ott az az ici-pici ingatag kis remény. Nem tudom elengedni , lezárni , úgy érzem akkor elárulnálak. Itt akarok lenni , de meddig, meddig lehet ezt elviselni? Az idő elrepül és én vesztegetem az idő a nagy büdös talánra. Dühös vagyok magamra, legutóbb is hónapok voltak mire visszabillentem a saját életembe ; és azt az időt senki nem adja vissza. Visszaèlsz a türelemmel és az érzéseimmel. Tudod , hogy szeretlek, no persze lehet , hogy nem igazán érted vagy akarod érteni mit is jelent ez. Mérleg vagy, tudom hogy a döntéseidhez idő kell, de ez már nonszensz. Gombóc van a gyomromban akár hányszor eszembe jutsz, és hidd el mostanában ez igen gyakori. A hétvégéket csak úgy tudom túlvészelni , hogy a fejhallgató a fejemen egész nap és pörög a sok zene. Nem akarok a 3Dben létezni csak a lelkemben , saját gondolataimban. Választ és kapcsolódást keresek egy másik dimenzióban. Hátha így tudunk beszélni. Hiányzol,  és ez az érzés rádöbbentett egy nagyon fontos dologra, nem akarok tovább hazugságban élni,  végre az életem egy szakasza lezárult és maradunk hamarosan ketten fizikailag is. Lelkileg jobb hogy nem kell többé elviselni egy olyan életet amiben boldogtalan vagyok, megszűnnek a napi csaták és minden egyéb. Nem hazudok , számolom a napokat, és várom a szabadság első napjait. Hiszem, hogy így végre lesz helye a fontos dolgoknak és újra fontos kapcsolatoknak. És akkor már csak egy dologra vágyom igazán.. De ha te nem akarod , hogy megmentsenek akkor te maradsz ahol vagy én meg megszokom , hogy nincs senki mellettem, elviselem az egyedüllétet és bízom hogy egy következő életben nem az egód fog győzni. A lelkem tiszta, én beletettem mindent , vártalak félúton,  most is várlak...