Változások - Munka és magánélet 1.rész

 Ez a bejegyzés azért születik, hogy megörökítsem azokat a gondolataimat amik egyelőre csak az érzékszerveimben léteznek. Szeretnék visszatérni késöbb amikor világossá válnak ezek a rejtett dolgok számomra is, látni szeretném , mennyit 'értettem' meg belőlük szavak nélkül. Kicsit talán el is csendesedtem belül , hogy le tudjam írni min megyek keresztül, de így se könnyű. Csend van a lelkemben , de úgy érzem . ez amolyan vihar előtti csend. De a vihart még csak távolról érzem, az biztos ez most kikerülhetetlen és valójában, ezúttal nem is szeretném a könyebb utat választani.

De előbb lássuk mi van a mindennapokban. Hetekig betegek voltunk a gyerekkel, ezt most jól megsínylettük, de a lényeg végre kilábaltunk belőle; én a héten már dolgoztam a gyerek meg hétfőn megy az iskolába. A munka ment a maga útján, remek csapatom van, de kevesebb nyilván nem lett. Itt az évvége és van még csinálni, nyilván nem azért mert eddig lazsáltunk, csak ugye megint rengetek mozgó részlet van ,amire nem igazán lehetett felkészülni. Nyilván olyan is van amire lehetett volna, de hát a vállalat kommunikációja továbbra is inkább egy úljszülöttéhez hasonlít és nem is fog változni mostanában. Nekik ez a jó, mindnekit sötétben tartani, félelem és feszültség alapú vezetés. Egyértelmű már egy ideje , hogy nekem itt nincs helyem az értékrendemmel; empatikus vezetés, nyílt kommunikáció , igény hogy legyen időnk megérteni a változásokat és partnerként tekintsenek ránk mindenben. Az igazség az , hogy mégis rettentő nehezen élem meg ezt a 'kudarcot'. Nyilván az ember amikor új helyre kerül tele van tervekkel, rövid-, közép- és hosszútávúval. Beletesz mindent, sokszor bőven 100% felett és hiszi, reméli , hogy ez lesz végre az a hely ahol maradandót alkothat, ahol végre úgy érzi tartozik valahova, tisztelik, elismerik.

Ahol ellhiszi , hogy az számít amit tesz nem az hogy hogyan. Hogy a számok magukért beszélnek, és nem az számít hogy fizikailag hol ülök. De nem, ha egyszer 'minden nagy cég' vissza megy az irodában akkor itt is mindenkinek vissza kell, akkor is ha az illető sose dolgozott az irodában , szóval itt nem visszamenésről van szó. Persze dühönghetek vagy költözhetek (az iroda a lakóhelyemtől közel 500kmre van , és már akkor is itt laktam mikor felvettek), kábé ez volt az ultimátum akkor is ha 300%ot tettem bele, akkor is ha az elmult majd 3 évben napi 12-14 órát dolgoztam, építettem a sikeres nemzetközi csapatot , ha nem volt kilépő ez idő alatt , se eszkaláció. Ilyenkor nyilván az ember összetörik, az önmagamban vetett hit igen csak meginog akaratlanul is. És akkor még arról nem is beszélünk, hogy professzionális lengyel nyelvtudás nélkül , piaci alapon keresni manageri pozíciót kb esélytelen.

Nyilván ez az erős nyomás , hogy menjünk be többet az irodába, illetve hogy nekem mint vezetőnek kötelességem ott lenni, nem tegnapról mára kezdődött; egészen pontosna év eleje terítéken van kisebb nagyobb megszakításokkal.

Én pedig azóta nézelődtem , hogy újra érezhessem , hogy van hatalmam a sorsom felett. Igyekeztem olyan lehetőségeket megpályázni , ahol vagy itthonról dolgozhatok tovább vagy van iroda itt a városban és lehetőleg nem kell mindennap bejárni.

Volt egy pár ígéretes pozíció, de interjú nem nagyon. De azért ekkor még a nyomás se volt túl nagy.

Aztán a nyár végén volt egy igen jónak ígérkező lehetőség, be is hívtak interjúzni, és le is zavartuk a 3 kört 3 hét alatt, de sajnos ajánlat nem lett mert projekt most csak németül van , de kaptam ígéretet ha lesz angolos akkkor hívnak és kapok ajánlatot. Örültem, de azért meg nem nyugodtam.

Teltek a napok, hetek és szeptemberben megint látókörbe kerültem a jelenlegi munkahlyemen mint renittens, ha nem vagyok szemfüles simán elveszik a csapatom, mondván vagy bejárok vagy nem lehetek vezető. Nagyon megviselt. Közben a felettesem felettese felmondott, alig volt itt egy évet. Ő volt aki pár hónap után hangot adott csalódottságának miután kiderült , hogy ő csak egy báb és csak azt teheti amit mondanak neki. Diplomatikusan úgy fogalmazott , hogy ez cég nem megfelelő számára úgy ahogy a dolgok jelenleg mennek. Mindent értettünk.A feszültség innentől bennem is hatványozottan kezdett nőni és azon kaptam magam hogy teljes kapacitással jelentkezek állásokra. Valami nyilván végképp eltürt; mondhatnám nekem ez volt a TORONY pillanat. Itt éreztem előszőr , hogy ennyi , ezt már nem lehet visszafordítani, de még nem kezdtem bele a gyászfolyamatba , mert még nem volt B terv.

Szóval épp az próbáltam megtudni az internetes keresőből  , hogy egy bizonyos rendszer ismeretével mennyit lehet keresni, amikor egy álláslehetőség ugrott fel a semmiből.A cégnek van irodája helyben.Eskü éreztem , hogy ez nem véletlen. Vasárnap délután volt, elküldtem az anyagom. Hétfőn már keresett a HR és egyeztettük az első interjút. Már ettől nagyon boldog voltam. Ezután még további két kör volt viszonylag rövid idő alatt; mindegyik nagyon professzionális volt és nagyon élveztem. Az eszembe se jutott , hogy 12 nap múlva ajánlatot kapok tőlük. Az meg , hogy manageri pozíciót ajánlanak, hogy alkudozás nélkül megadják az általam megadott bérsáv tetejét, plusz a juttatási csomagom része a céges autó, elsírtam magam.Leesett végre az a nagy kő a lelkemről és elkezdődhetett a gyógyulási folyamat ami mindjárt egy 3 hétig tartó betegség lett.

Szóval itt tartunk; van egy aláírt szerződésem márciusi kezdéssel, már elkezdtem online a különböző tréningeket, közben persze próbálom a tőlem telhető legjobban elvarrni a szálakat a mostani cégnél. Mindezt úgy , hogy a három szenior kollégán kívül senki atyafia nem tudhatja meg január vége előtt hogy elmegyek, mert akkor elbukom az éves bónuszt. Tudom-tudom, jogosan gondolod , hogy de ne már így is mennyit mindent kapok, ezt igazán benyelhetnám , de nem, sajnos ez most kb az életemnél is fontosabb , hogy ne bukjam el.

És itt térjünk át az életem egy másik területére ahol hatalmas változások vannak: magánélet.

Még májusban volt az a pont ahol megértettem, hogy nincs több elvesztegni való időm valamire ami sose működött, valamire amit csak én akartam.Küzdöttem becsülettel, hogy megmentsek valamit ami közben teljesen tönkretett, visszaélt minden kedvességemmel és totálisan leépítette azt a valakit aki valójában vagyok. Egészen addig míg el nem kezdtem megkéddőjelezni rendszeresen magam. És akkor jött végre a karma és úgy segbe rúgott , hogy az nagyobbat szólt mint Csernobil. istentelen nehéz volt erősnek lenni és a romjaimon építkezni , úgy hogy a rombolí erőt nem tudtam azonnal eltávolítani a közvetlen környezetemből.Szóval megszületett a megállapodás, egy bizonyos támogatásért cserébe végleg lelép,ezért kell a pénz.Számoljuk a gyerekkel a heteket, de rettentő nehéz., hiszen ha a nárcisztikus elveszíti játékszereit akkor teljesen kiszámíthatattlanná válik és bármire képes. Most mégjobban résen kell lenni vele , próbálkozott már kedvességgel, nyomulással, fenyegetőzött is nyilván.Rendszeresen érdeklődik, hogy meggondoltam e magam, meg hogy mikor sze*elunk. Nagyon férasztó, főleg ezt egyedül csinálni. De nem panaszkodom, tudom, hogy elés erős vagyok most már , hogy ezt az egészet célba juttassam.

És akkor kanyarodjunk vissza oda ahhonan indultam. Májusban bukkant fel S, olvashatsz róla korábbi bejegyzéseimben, de egy gyor összefoglaló. Ismerjük egymást 1996 óta, egy városban nőttünk fel, nekem ő volt az első, és azt hiszem szerelem szempontjéból az egyetlen. Nekem ő volt az életem értelme, de elváltak útjaink amit én a mai napig nem dolgoztam fel. Dolgoztam rajta az elmúlt 24 évben, de valahogy nem ment. Az életünk során időről-időre feltűntünk egymás életében, de általában mint régi ismerős/barát. Egészen 2021ig amikor valami megváltozott, sokkal többet beszélgettünk, rendszeresebbek lettek az üzenetváltások, néha fotók mindennapos dolgokról, virtuális kávézások. Jah hogy tiszta legyen egy másik országban él.Aztán volt , hogy eltünk rövidebb-hosszabb időre, de valahogy mindig visszatértünk valahogy egymás életébe. Aztán valahogy 2023 végén úgy éreztem, hogy ennyi , már csak én próbálom ezt az egészet életbe tartani, így félretettem. Éltem az életem és próbáltam felejteni. Nagyon jól is haladtam, legalábbis én így gondoltam, amíg fel nem bukkant. Még az első üzenetek felületesek voltak, gondoltam, csak unatkozik és senki nem ér rá őt szórakoztatni, de aztán az üzeneteket videó hívás követte, ami előtte soha nem történt. És elhittem, hogy végre eljutottunk oda , hogy talán továbblépünk. De pár nap után eltűnt és azóta bármit írok elolvassa és nem reagál.

Nagyon megviselt, fizikailag szenvedtem hónapokig, ezt meg is írtam neki. A ghosting alapból valami amit zsigerből utálok, na de hogy pont ő. Persze a miértekre nincs válasz, legalábbis tőle írásban nincs. De a mi kapcsolatunk nagyon különleges, ezt már rég tudom, mi álmokon keresztül is tudnk kommunikálni. És az éjjel vele álmodtam ezt szeretném leírni és később visszaolvasni, amolyan önigazolásképp.Folyt köv.