Életem 4.rész - Változás

 Egyedül maradtam a fájdalommal. Üresen kongott a lelkem, de ugyanakkor tudtam innen minden más lesz. Kettősség kezdett burjánzani bennem, bármit meg adtam volna hogy tartozzak valahova, valakihez, de ugyanakkor tudtam soha többé nem leszek kiszolgáltatott. Soha többé nem engedek senkit ilyen közel.  Mind írtam sok időt töltöttem a Balatonon ezek után, mondjuk úgy barátok között,  bár ott se éreztem magam egynek közülük, de legalább messze voltam. Minden közösségben kívülálló lettem. Azonban egyre többször kaptam rajta a társaság férfi tagjait , hogy szeretnek a közelemben lenni. Gyorsan megtanultam , hogy valami bennem vonza őket,  meg akarnak kapni. Először szembesültem azzal mekkore úr a vágy. Tudatosam használtam innentől ezt a javamra. Őrjöngtek értem,  de nekem egy se kellett. Jó volt könnyeden játszani,  de egyik se ért 50 forintot se a szemembe. Teltek - múltak a hónapok,  közeledett a szallagavató és a fájdalom bennem már az elviselhetetlenségig nőtt. Egy évvel korábban még az övére készültünk együtt,  most meg egyedül kell mennem. Aztán egy átmulatott este valakinek sikerült a figyelmembe férkőzni. Nem volt nagy dolog, de mégis meglepő,  az első hím egy idő óta aki nem menekült el. Végül adtam egy esélyt. Nem volt szerelem, nem voltak nagy érzések,  lassan indult bármi is , de jó volt vele beszélgetni,  látni a szemében az érdeklődést. Gondoskodott rólam amennyire távolról lehetett. Hálás voltam, de továbbra se szerelmes. Még a szallagavatóra is eljött,  de táncolni nem kért fel. Nem tudom segített e volna, de így még jobban fájt ott lenni. Hónapok teltek el, készültem az érettségire és a felvételire. B terv is volt ha elsőre nem vesznek fel. Minden energiámmal azon voltam , hogy azt a maradék kis időt túléljem a szüleimmel. Az érettségi jól sikerült,  de egyből nem vettek fel, illetve állami finanszírozású képzésre nem, és akkor kezdődött a diákhitel korszak. Volt egy lehetőségem,  jelentkezni önköltséges képzésre,  de ahhoz kellett az első félév ára: 240k huf. A B terv az volt hogy elmegyek hajóra dolgozni, de persze szüleim nem engedtek és mivel nem voltam 18 így maradnom kellett. Barátnőmmel találtunk 1 hónapra munkát a balcsin , gyerek-animátorok lettünk,  a pénz nem volt sok, de kaptunk szállást mellé és szabadok voltunk. De közben gőzerővel ketestem a további lehetőségeket,  maradni szerettem volna egész nyárra és összegyűjteni a pénzt a főiskolára. Adri baratnőm pár települèssel arrébb egy étteremben dolgozott felszolgalóként és kerestek még embert. Szállást ott is adtak. Így én elvàllaltam. Nagyon sokat dolgoztam,heti hetből hét napot, a ruhám éjszaka mostam,  napi 16 órákat mentem. Az elején nagyon nehéz volt, de a végére belejöttem nagyon. A pénz nem teljesen jött össze,  és szüleim közölték,  hogy hát ők nem tudnak segíteni,  hisz más költségek is lettek volna, így el kellett engednem. Közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz újra a tesómmal  / apai ágon a nővérem/. Mind a ketten szerettünk volna tanulni, így együtt jelentkeztünk egy levelező képzésre Székesfehérváron. Szálloda és Idegenforgalmi képzés. Havonta mentünk képzésre szombaton. Közben persze ezerrel készültem a következő felvételire. Nyilván balcsira is jártam le kb havonta, de néha csak ritkábban a sok tanulás miatt, amikor is valaki felhívott a balatoni baráti körből és elmondta , hogy megcsalnak. Megint hátba szúrtak, elárultak de mivel nem volt szerelem, az legalább nem fájt. Gyorsan elengedtem a dolgot. Közeledett a születésnapom. De azon a hétvégén pont iskolába mentünk. Tesóm mondta,hogy lesz egy kisebb ünneplés aznap mert a párja születésnapja is akkortájt van, szálljak le hazafelé és lazítsunk. Nem akartam először,  de aztán láttam,  hogy kint áll valaki az állomáson és integet, szóval leszálltam. És ezzel egy új fejezetet nyitottam az életemben.

Életem 3.rész - A nagy Ő , utolsó felvonás

 Szóval ott tartottunk , hogy az utolsó középiskolai évemnek singliként vágtam bele.  Szülők persze örültek,  gondolták így minden szabad percemben majd tanulni fogok. Mint mondtam dose érdekelte őket holmi lélek meg érzések. Szart se tudtak arról min megyek keresztül. Ahogy mondtam lett pár új Balatoni barátom és miután a nagy részét a nyáron megketesett pénzemnek lenyulták így bejelentettem , hogy gyaran nem töltöm otthon a hétvégét mert Adrinál leszek Fonyódon. Adrit akkor nyáron ismertem meg, kiderült 4 nappal idősebb nálam és nagyon egy rugóra jár az agyunk. Az egyetlen óriási különbség az anyagi helyzetünkben volt, ami eleinte nem volt szembetűnő. Ő már akkor külön élt a szüleitől és dolgozott a családi vállalkozásban ami egy bár volt : Checkpoint. Úgy képzeljétek el, hogy ez egy 2 szintes családiház volt alul az üzlet, felül a lakrész. Adri meghívott többször,  de a szálláson kívül nekem kellett gondoskodni minden másról. Így is megérte mert nem kellett otthon lenni. Szüleim meg nem kötözködtek mert egy lánnyal voltam. Persze esténként a bárban sokan összejöttünk , neha 30+ fő helybéli barátok. Fonyódon is mindenki ismert mindenkit. Plusz én még az összes rendőrt is. Nyilván ezek összejövetelek nem szenvedtek hiányt alkoholban, és kezdtem rendesen lecsúszni. Az alkohol segített enyhíteni azt a nagy szívfájdalmat amit cipeltem. Kezdtem azt érezni enélkül nem megy. Ehhez társult a dohányzás is. Aztán az egyik ilyen alkalommal azt éreztem nem bírom tovább,  már az alkohol se segített hogy jobban legyek, ezért többet és többet ittam amíg valami ismeretlen és félelmetes érzés lett úrrá rajtam. Meghalok. Ez volt az első és utolsó alkalom , hogy kapcsolatba léptem a nagy Ő-vel. Kuldtem nrki az éjszaka közepén egy SMS-T,  Ő pedig azonnal felhívott. Megígértette velem , hogy azonnal befejezem és hazamegyek hozzá,  mai napig úgy emlékszem azt mondta , hogy nagyon szeret és ne tegyem ezt, de ittas voltam , szóval nem biztos , hogy ez elhangzott. Megnyugtató volt a hangja, tele melegséggel és aggodalommal. Teljesen megdöbbentem. De ugyanakkor valamiféle győzelmi mámor lett úrrá rajtam, valami olyasmi, hogy ugye tudtam , hogy nem igaz , hogy nem szeret. Tudtam hogy lehetetlen , hogy elmúlt. A másnap kegyetlenül megbosszúlta a töménytelen alkohol fogyasztást. Életemben nem voltam olyan rosszul. De ott volt az sms és a hívás bizonyítandó nem hallucináltam. És akkor ha jól emlékszem újabb üzenet érkezett tőle; érdeklődött mikor ér be a vonatom. Várt az állomáson,  ott állt teljes valóságában,  hónapok óta nem láttam. A szívem majd kiugrott a helyéről,  az agyam őrülten gyártotta a gondolatokat árról hogy hogyan fogunk pillanatokon belül egymás ajkán csüngeni, hogy fogjuk egymást olyan erősen ölelni,  hogy bele roppanunk... És akkor odaértem, és megcsapott a fagyos aurája szele és újra végig kellett élnem a csalódást azt hogy elárult, hogy átvert. És azt a tehetetlen érzést,  hogy még mindig nem tudom gyűlölni,  haragudni rá, mert egyszerűen szeretem és ez nem múlik el. Hazakisért, ragaszkodott hozzá. Csendesen haladtunk egymás mellett, nehéz volt a levegő és az út ami kb 30 perc modt vagy 2 órának tűnt. Végre hazaértem,  sose örültem enbek kivéve most. Megkérdezte ha jól emlékszem mit akarok , mikor nem indultam a kapu felé. Könnyes volt a szemem. Zavarodott voltam és egyszerűen válaszokat akartam.  Tudtam a nyelv könnyen hazudik, így annyit sikerült kinyögnöm, hogy csókolj meg utoljára. Megtette és akkir ott utoljára hatalmas fájdalmat éreztem,  neki is fájt,  de nem tudtam tenni semmit, innentől teljesen kizárt az életéből. 

Életem 2.rész - A nagy Ő

 Az elmúlt időszakban volt mit feldolgozni. No nem azért mintha az érzéseimmel ne lettem volna tisztában, hanem mert a tulélés érdekében sokmindent bezártam jó mélyre. De ahogy ígértem ma lépjünk tovább az időben,  illetve vegyük sorra mire emlékszem abból,  a ma napig számomra csodálatos négy évből. Az biztos , hogy ha az életkoromat nézzük nagyon fiatal voltam amikor találkoztunk / 14 alatt/ . Nyilván elsődlegesen így a kapcsolat nem a testiségre épült, bár ettől függetlenül később ő lett nekem az első. Valahol nekem ő minden volt egy személyben,  barát,  család,  példakép. Nyilván a kapcsolatunkat minfenki támadta,  4 év korkülönbség miatt , ő volt a veszélyes felnőtt,  aki megront. Az első két év úgy szállt, hogy észre se vettük. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Ahányszor megölelt elöntött a "hazaértem" érzés. Elhalmozott szeretettel aminek én igen híján voltam. Ő volt a tùlélésem kulcsa. Aztán történt egy valami, még mindig 18 év alatti voltam, teherbe estem. Mai napig nem dolgoztam fel ami abban a kb. 2 honapban történt velünk. Velünk,  igen mert végig mellettem volt mindenben. És utána is kitartott mikor a szüleim mindent megtettek hogy eltíltsanak minket egymástól. A kapcsolatunk csak erősödött a szüleim meg kezdtek beletörődni, gondoltam én. De aztán jött a ballagás,  érettségi , felvételi, és azt éreztem,  hogy a lista végére kerültem. Így is volt, de akkor ezt nem értettem,  hogy ennek így is kellett lennie. Az egyre kevesebb idő egyre messzebb sodort, próbáltam a felesleges időmet más barátokkal és azok barátaival tölteni,  mert ugye az "otthon" nem volt opció. Közben gőzerővel közeledett a nyár, és valljuk be pokol lett volna otthon ülni egész nyáron,  szóval diákmunkát kerestem. Ezt persze szüleim is szorgalmazták, hiszen a plusz pénz mindig jól jött. Persze szerették volna ha olyan helyen dolgozom , ami messze van tőle és ahol valaki figyel rám. Így kötöttem ki azon a nyáron Fonyódon a rendőrségen mint tolmács. Azon a nyáron rengeteg élettapasztalatot gyűjtöttem, sok új barátom lett, de elvesztettem őt. De hogyan? Area emlékszem, hogy pár napja lehettem ott, épp munkaidőben voltam amikor felhívott. Nyilván szó szerint nem emlékszem mit mondtam, de valami olyat hogy elfoglalt vagyok, dolgozom, nem tudok beszélni. Letette és többé nem állt velem szóba. Kerestem rendületlenül,  volt hogy hallottam a háttérben,  hogy ott van de letagadtadta magát. Próbáltam tartani magam a munkahelyen és hinni abban , hogy majd ha hazamegyek személyesen rendezzük. Így telt el az idő augusztus 20ig amíg a szerződésem szólt. Keserű-édes volt a hazatérés, de tudtam ez a nyár nem fog nyomtalanul elmúlni. Már egy ideje otthon voltam , de ugye én nem tudtam elérni őt, így vártam. És akkor a varosban összefutott édesanyámmal, és elküldte vele az elérhetőségét és kérte hívjam fel. Lepkék voltak a gyomromban, a sok álmatlan éjszaka,  a sok negatív gondolat mintha sose lett volna. Leírhatatlan volt az örömöm, 5 percig. A telefonbeszélgetésünk hideg volt, erőltett, rövid és tényeken alapuló. Neki csak az általa számomra kölcsönzött konyvek kellenek. Azt hittem ez valami vicc, de vártam a találkozót. Eljött hozzám, hideg volt, kimért és látszott mennyi energiája van benne hogy ebből a szerepből ne essen ki. Tényként közölte,  hogy részéről ennek vége, és mintha soha nem is lett volna. Könyörögtem hogy ne tegye , a szerelem nem múlik egy félre értés miatt, beszéljük meg, de hajthatatlan volt. Összetörtem, egyedül maradtam, elárult, hazudott és ehhez hasonlók kavarogtak bennem. De a legrosszabb , hogy nem tudtam rá haragudni. A szívem és az univerzum összes szerelmével szerettem. 23 éve történt a mai napig nem tudtam lezárni, a mai napig nincs válaszom,  hogy mi is történt. Soha senkit nem tudtam többé ilyen szinten beengedni, soha senkit nem tudtam közel ennyire szeretni és soha többé nem tudtam bízni senkiben. Kértem tőle,  hogy mesélje el ő mire emlékszik,  de egyelőre nem tette. Ja igen tartunk valamiféle baráti kapcsolatot a mai napig, ami részben segített bizonyos dolgokat feldolgozni de a fontos kérdések megválaszolatlanul sorakoznak.

Életem 1.resz - Gyerekkor

 Hallottam sokszor az elmúlt időben,  hogy az írásnak gyógyító ereje van. Gondoltam magamba, hát kérem mit veszíthetek ha teszek egy próbát és kiírom magamból azt a sok érzést és gondolatot ami egy ideje kavarog bennem. Max ezek súlyát,  mert valljuk be lassan agyonnyom ez a teher. Persze a munka nem könnyű,  és nem nem azért mert rengeteg órát kell beletennem , és nem azért mert 40 évet kell felidézni,  hanem talán azért mert a tulélés érdekében rengeteg dolgot átírtam magamban. Igen van az az élethelyzet amikor magunknak is hazudunk. Hogy közelebb kerüljek az igazsághoz,  az adott eseményekhez társított érzéseimmel fogok mindig kezdeni,  aztán jönnek majd emlék-foszlányok és a többi szorosan odakötödő gondolat.

A legnehezebb rész a gyerekkorom felidézése , hisz ekkor éltem a legnagyobb tagadásban. 

Kezdjük az érzésekkel amik a szüleimmel kapcsolatosak : szorongás,  folyamatos félelem/rettegés, menekülés, sírás,  fájdalom, kiabálás és csend váltakozása, szigor, fenyítés , nem vagyok jó,  nem vagyok elég,  már  megint ...., megfélemlítés, bántalmazás és érzelmi elhanyagolás

Nagyszülők felé az érzések: feltétel nélküli szeretet, törődés, biztonság, oktatás, figyelem, boldogság,  harmónia, szabályok, móka,  szabadság,  könnyű vagyok, öröm, mese-világ

Hát ilyen volt a gyerekkor, felhőtlen és vidám a nagyiéknál, aznap mikor menni kellet haza , sírás, könyörgés,  hogy ne hagyja hogy elvigyenek, fájdalom és félelem. Volt hogy már másnap jöttek értem az oviba,  de az az egy éjszaka is pokol volt nekem. 

A következő korszak amire emlékszem az mikor megszületett a kis tesóm,  6 év különbség van közöttünk. Fiú,  így a fogadtatás is más volt.Az én életem ettől persze jobb nem lett. Sokszor kellet rá vigyázni és persze ha valami történt a verés garantált volt. 

Túlélésre játszottam. Minél nagyobb lettem annál többet igyekeztem nem otthon lenni. Persze ebből is volt vita bőven. 

A következő amire tisztán emlékszem a disco korszak, amikor hetekkel előre lesni kellett mikor van apának jó kedve , hogy egyáltalán lehessen tőle kérdezni. Néha elengedett, sokszor nem. Ha el is mehettem csak pár órára. 

És akkor valami váratlan történt. Az iskolai buliban megismerkedtem egy fiúval. Első szerelem. Olyan volt nekem mint a levegő,  mint egy páncél,  egy meleg burok. 

Ez idő tájt édesanyám rossz viszonyban volt a nagyszüleimmel így még lett tíltva , hogy menjek.

Ez a fiú volt a megváltás nekem, újra volt miért élni. Rajongásig szerettem. És ő is engem. Egymásnak voltunk kitalálva. Mai napig ezek az érzések vannak bennem vele kapcsolatban: biztonság, szeretet, önzetlenség,  lojalitás, ámulat, rajongás, öreg-lélek, tanító, őrszem, küzdő, bátor, őszinte,  megbízható 

A középiskola évei gyorsan elszálltak és közben a mi kapcsolatunk....igen szóval, mi is történt velünk. Rengeteg próbát kiállt a kapcsolatunk, volt sok fenn és lenn, szülői tiltás,  tányér törés,  de mindketten keményen dolgoztunk ezért a csodáért.

Aztán jött 2000 nyara és minden megváltozott egy életre...folyt.köv

Hála

 Ejtőztem ma a balti tenger kristálytiszta vizében,  néztem az eget és az jutott eszembe mi mindenen mentem keresztül, hogy most ezt a pillanatot pont így megélhetem. Rengeteg minden volt az út során,  és őszintén pontosan soha nem tudtam hová tartok. Előre,  lépés lépés után,  mindig a mában próbáltam élni és csak a következő napban gondolkodni.  Sokszor voltam közel a feladáshoz, és sokszor buktam el. Mindig felálltam, volt hogy több idő kellett,  de mindig sikerült újabb célt találni ami tovább hajtott. Volt hogy napokig nem volt mit ennem, hogy hiába volt munkám a hónap utolsó hetében csak úgy tudtam bemenni az irodába, hogy blicceltem, hogy hiába voltam beteg a gyógyszert nem tudtam kiváltani..Elvállaltam minden túlóra lehetőséget,  csak hogy előrébb jussak. Mindent megbecsültem, minden kicsinek örültem. És persze álmodtam. Álmodtam, hogy egyszer valaki meglátja majd a sok szorgalom mögött a tudást/ tehetséget, és akkor majd kapok egy esélyt. Szolgalelkűen tanultam és dolgoztam, de csak a földbe tiportak vagy épp a hátamon másztak ranglètrát. Kinevettek, mert én nem tanultam híres nevű egyetemen,  mert az én angolom igen gyenge, és még csak nem is tartozom egyik híres vállalkozó családjába sem. Magam miatt ezt is lenyeltem volna, de már nem csak én számítottam. És akkor bátor lettem, ha hazámnak nem kellek, hát keresek új HAZÁT. És így lett. És most megint itt ringatózom a tengerben, felettem sirályok siklanak a égszínkék égbolton, és én hálás vagyok a sorsnak. Nehéz út volt, de minden perce megérte.

Just friends

 I can never be 

Just friends 

With you

Maybe because your eyes

Remind me of the nights we spent together 

I can't look in eyes I once saw a future together in

And pretend to see nothing 

Földöntúli kapcsolat

 Drog vagy nekem. Még most is hatásod alatt vagyok. Deliriumos ködből dereng fel megnyerő mosolyod. Igen a szemed is huncut, és én megveszek érted. Függő lettem. Igyekszem elnyomni a vágyakozást, de nem mindig sikerül. Vannak jobb időszakok,  amikor például betemet a munka és nincs idő ábrándozni. De most bizony túl sok is van. És nem bírtam ki, először csak pár szó,  gondoltam ennyi is elég. De nem egyre több kell, mindig és folyton .Teljesen mindegy mi a téma csak beszélgessünk. Igen egyelőre csak ennyi jut , de ez így van már nagyon hosszú ideje. Eszemet nem tudom mikor találkoztunk utoljára itt a valóságban. Merthogy máshol, egy másik világ folyton együtt vagyunk. Először azt hittem , ez csak egyszeri véletlen. Aztán egyre sűrűbben találkoztunk álmomban. Egy darabig egyértelműnek tűnt, hogy ezek emlékek a múltból. Gyakran voltunk nálatok. Az idő megállt,  édesanyád mosolyogva fújta a cigaretta füstöt. Mindig kedves volt velem, mintegy pót anyuka. Aztán elmúltak ezek az álmok és új képek jelentek meg. Számomra idegen helyek váltották fel a jól ismert lakást. Mintha a múltból egy elképzelt jövőbe csöppentünk volna. De nem baj , mert te most is szorosan ölelsz, most is rám mosolyogsz. Soha nem hagysz magamra bármi is történjen. Mindig boldogan ébredek,  de kevés amire emlékszem. Folyton aludni szeretnék , hogy újra ott legyünk. Hogy újra érezzem azt a megfoghatatlan érzést , hogy ne kelljen itt lenni a valóságban ahol nem vagy mellettem. Kínos és valós a fájdalom. Próbáltam leszokni, többször is összeszedtem megmaradt önbecsülésem és elhatároztam , hogy tovább lépek. Hisz mind tudjuk, hogy a drog megöl. És képtelen vagyok. Valami ördögi hatalom folyton visszaránt. Vágy a neve....

Szabadság

 Napok óta esik. Ja épp szabadságon vagyok. 2 hét teljes elszakadás a munka világától. Itt ez törvényileg jár és élni kell vele. Évente egyszer, 2 egybefüggő hét. Nagyn nehéz. Nem csak a rossz idő miatt. Nekem a munka az öröm forrása. Nagyon szeretem a munkám a csapatom és a főnököm. Persze pihenni kell és esélyt adni a csapatomnak a bizonyításra és a fejlődésre. Pont ezért ha tehetném se lépnék be a gépbe vagy lépnék közbe egyetlen esetben se. Tudniuk kell, hogy hiszek és bízok a képességeikben. Szóval nyaralok és eltelt a fele. Azért sikerült lejutni párszor a partra, de ahogy említettem napok óta esik és az előrejelzés szerint ez így is marad a hónap végéig. Remek, üzenet magamnak ; tavaly ugyan ilyen volt a júliusi érdemes legközelebb augusztusban szabadságra menni. Szóval az öröm forrás hiánya,  a rossz idő és egyéb lelki dolgok szépen begyűrüztek a mindennapjaimba. Nem akarom azt mondani depressziós lettem, de igencsak negatívan álltam mindenhez. Az igazsághoz persze hozzátartozik,  hogy amikor több időm van gondolkodni akkor rendszerint magamnak ások vermet. Most is így lett. Mielőtt megkezdődött volna a szabadságom épp féléves értékelést kaptam. Nem csak szeretem a munkám, de jól is csinálom. Boldog vagyok. De most szünet van és az életem más területéről kellene ez a boldogság. De nincs. Brutálisan őszintének kell lennem magammal,  mert itt nem segít a mellébeszélés. Nyilván a gyerekem boldoggá tesz , de ez nem egy állandó öröm forrás. Az ember vágyik valami felnőttes boldogságra.  Nagy beszélgetésekre,  hogy megossza örömét-bánatát olyan személlyel vagy személyekkel akiket ez őszintén érdekel. Együtt örülni vagy épp szomorkodni. Valamit nagyon elrontottam ,mert nekem ilyen nincs. Nem mondom , hogy nem tudok ráírni egy - egy régi barátra/ barátnőre , de hogy valaki rólam érdeklődne az fehér holló . Ez azért rendesen kikezdi az ember mentális egészségét. Itt vagyok lassan 6 éve és akivel sikerült kicsit szorosabb baráti viszonyt kiépíteni, már mindenki lelépett. Persze örülök nekik , mert ilyen vagyok, örülök más örömének és csak halkan , titkon vágyom hogy egyszer végre nekem is örüljön valaki.

Országváltás és ami mögötte van

Lássuk csak ki vagyok Én. Egy Nő, családanya , ember, munkaerő, bináris lény meg a többi szokásos. 40 éves múltam és jelenleg majdnem 6 éve külföldön élek. Az egész elhatározás, hogy szeretnék külföldön is élni egészen kiskorom óta bennem volt. Diákként is sokat utaztam, szerettem megismerni új tájakat,  embereket, kultúrákat.  Vonzott az ismeretlen. Volt nem egyszer olyan pillanat amikor azt mondtam én nem megyek vissza Magyarországra. De persze ez akkor nem volt alternatíva. Teltek múltak az évek, de a vágy nem múlt,  sőt nőttön nőtt. De az élet csak nem akarta ez a kártyáját túl könnyen kijátszani . Amikor 2013ban anya lettem, úgy éreztem ez a vonat elment. Ha eddig nem léptem,  gyerekkel ez már nem fog menni. De tévedtem,  pont ő miatta lettem bátor,  pont miatta kellett végül meglépni. Hogy miért, elmesélem. A fiam egészségesen látta meg a napvilágot azon az októberi napon. Leszámítva , hogy programozott császár volt , semmi egyéb komplikáció nem volt. Boldogan hagytuk el a kórházat 3 nap után. Az első jel,hogy valami nem igazán van rendben , aminek egy első gyerekes anyuka persze csak örül,  hisxi hogyvaz ő gyereke szimplán zseni, hogy mindent hamarabb csinált. A fogai sokkal hamarabb jöttek,  a mozgása iszonyatosan gyorsan fejlődött. De én ennek akkor csak örültem,  gondoltam kis ügyes. Később aztán egyre több lett az elmaradás és kimaradás,  nem mászott csak szaladt, nem tudta összehangolni a kéz és lábmozgást, nem tudott egy lábon ugrálni stb. Elmentünk, akkor még helyben különböző vizsgálatokra,  de  sokra nem jutottunk. Elmaradt a fejlődésében,  legalábbis a mozgásban. Igyekeztünk korrigálni,  de valljuk be hogy mi voltunk az egyetlenek. Ekkor bölcsődèbe járt,  ahol nam igazán vitték őket még az udvarra se. Ingerszegény környezetben nem lehet fejlődni. No sebaj, mindjárt óvoda. Gondoltam majd keresek egy jó magán intézményt. Hát ami a közelben volt , az havonta több lett volna mint a fizetésem 60% és nem kerestem rosszul. A magán óvoda álom maradt. De akkor nyáron éppen csak letettük a pelust és indult a bili korszak. Én ennek nagyon örültem. Azonban az állami intézményben közölték velem , hogy csak is wc van. A gyerek retteget tőle, így mind a 3 beszoktatós napon bepisilt. Már ekkor tudtam ez így nem fog menni, felmentést kértünk az évre.  Így a gyermekem kiesett a rendszerből ami szintén minden volt csak segítség nem. Közben a munkahelyem egy nagy project futott amiben én is részt vettem . Rengeteg túlóra és feltételes extra fizetés járt a project végén. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon , hogy talán ez a megfelelő alkalom, most tudnánk menni. De hova ? Örök szerelem Új-Zeland, de annyira azért nem volt nagy a project. Hát felcsaptam a netet és próbáltam olyan pozíciót keresni külföldön ahol kell a magyar nyelvtudás. Megdöbbentően sok pozíciót találtam a cseheknél és a lengyeleknél. Akkoriban sok cég a kiköltözés költségét is állta. Így megkezdődött a munka keresés. 2017 március végén már 4 ajánlatom volt, és a legnagyobb gondom az volt, hogy melyiket fogadjam el. 2017 augusztus 28-án elhagytuk az országot. És milyen jól tettük. A fiam novemberben már egy magán óvodába járt amit röhögve ki tudtam fizetni a junior állásomból, márciusban már folyékonyan beszélt lengyelül és már kezdett beszélni angolul. Logopédus és pszichológus fejlesztette heti egyszer, felár nélkül,  plusz kiderült elég gyorsan hogy szenzomotoros fejlesztésre van szüksége. Mindent megkapott itt, és nem kellett hozzá eladnom egyik vesémet se. Ma egy átlagos,  majdnem 10 éves kamasz. Boldog, többet élt és látott már most mint én és ez így van jól. Lemaradását majdnem teljesen behozta kortársaival szemben , persze az egy másik történet, hogy közben kiderült ez az elmaradás egy nagyobb és sokkal komplexebb probléma tünete volt csak. De erről talán egyszer később mesélek,  hiszen az az út még messze nem kitaposott számunkra,  mindennap tanulunk valami újat. 

Elképzelt történet

Olyan hosszúnak tűnt ez a pár órás repülőút, de biztos azért mert oly régóta vártam ezt a pillanatot. A viszontlátás , még most se merem elhinni. Annyiszor halasztottuk, mondtuk le , mindig amikor már hittem, hogy most, valami közbejött. Alapvetően hiszek a karmában, de valljuk be voltak erőt próbáló helyzetek, volt hogy elvesztettem a hitemet. De aztán valami ismét visszabillentett. És most itt vagyok. A gép landolt a gyomrommal együtt. Az érzelmek kavarognak, izgatottság , félelem az ismeretlentől ,  hitetlenség és a sírás is folytogat . Öröm és félelem könnyek egyszerre,  már ha ilyen létezik. De semmi nincs veszve, hisz a reptérről még egy kisebb taxi út hozzád. Mindenesetre esetlennek érzem magam. Ez egy másik ország,  beszélem a nyelvet , de mégis minden idegenül hangzik. Gondolataim száguldoznak,nem tudok koncentrálni. Össze kell magam szedni. Hirtelen egy dalszöveg sejlik fel a gondolataim között. Nem tudom kapcsolni semmihez. A légiutaskísérő sokadszorra jelzi,  hogy le kell szállnom . Értem, csak a testem nem reagál. Bepánikoltam . Tipikusan az utolsó pillanatban. Félszegen visszamosolygok. Lejátszom a fejemben  a szokásos lemezt. Persze a rövidített verziót. Menned kell, hisz nincs újabb huszon sok éved a boldogtalanságra. Melegség tölt el, és meg nem mondom honnan jött bátorság. Felállok és lassú léptekkel elindulok. Nem is volt olyan nehéz. Megyek megkeresem a bőröndöt. Figyelni kell, mert úgy látszik sokan szeretik pogyásszban a fehéret. Millió bőrönd megy körbe-körbe,  mint a dallam megint a fejemben. De mit akar épp most üzenni az univerzum... Ott a bőrönd,  még épp elcsípem . Szuper, akkor most keressünk egy taxit , ja meg kotorjuk elő a címet. Persze közben haladjunk. Egyik kezemmel húzom a bőröndöt,  másik kezemben a telefon, mert itt kell lennie, hát elmentettem, hogy kéznél legyen... Oh, megvan. Diadalittasan felnézek a telefonból , hogy felkutassam menetközben merre is van a kijárat.  De ekkor fagyos borzongás fut végig a gerincemen. Ott áll, mosolyog és ha ez nem lenne elég egy szál vörös rózsa van a kezében.  Mit keres itt, döbbenek meg, és ez valószínű az arcomon is kirajzolódik azonnal. Nem így beszéltük meg. Bátortalanul indulok felé,  próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Ő töretlenül mosolyog. Elfogy az út kettőnk között,  elengedem a bőrönd húzóját,és kissé felemelem a fejem hogy a szemébe nézzek. Benne az egész világ,  pont úgy ahogy emlékeztem. Ő is viszonozza a nézést. Szavak nélkül mesélünk. Meg áll az idő. Beleragadtunk a pillanatban. Egyikünk se tudja *akarja ?* megtörni. Hosszú órának tűnik a szótlanság , és akkor zavartan felemelte a rózsát. Köszönöm , csodaszép - nyögtem ki félig motyogva. Nem mertem semmi mást mondani, féltem, hogy csak elszundítottam a repülőn és mindjárt felèbredek. Jól vagy ? - kérdezte azon simogatóan gyengéd , de határozott hangján. Persze, csak olyan hűvös van itt. Ja igen , ez itt már csak ilyen - mondta még nagyobb mosollyal.  Kellene valami meleg felsőt előásni a bőröndből futott át az agyamon, de valljuk be ez a mission impossible kategória szóval azzal a gyorsasággal is vettetem el az ötletet. Nem hoztál magaddal meleg holmit ? - kérdezte őszinte meglepettséggel. De csak biztos , hogy a legalján van. Annyira nem fázom,  hogy a reptér népe előtt nyissam ki az egész magánéletemet. Most már nevet is. Gyönyörű a mosolya, arról nem is beszélve hogy ilyenkor sokkal határozottabbak a szeme sarkában lévő ráncok. Megint elöntenek az érzelmek,  annyira hiányzott az életemből mint a levegő...

----------------------------------------------

Kileptünk a főbejáraton ahol természetesen sorakoznak a taxik. Odamegyünk egyhez, ő kedélyesen intézkedik. Micsoda élmény,  valódi boldogság, hogy valaki gondoskodik rólam,  tudom a lehető legjobb kezekben vagyok. És ekkor ér a hirtelen felismerés , itt bizony mindketten hátul fogunk utazni, egymás mellett. Az ajtó nyitás zökkent ki, igen kinyitotta nekem a taxi ajtót. Aki született gentleman az az is marad. Beülök , majd ő is beszáll. Átkarol és a vállára húzza a fejem finoman. Bódult vagyok, most már biztos hogy elaludtam a repülőn. Nem merek moccani , levegőt is fele annyiszor veszek. Persze a gondolatok ismét száguldozni kezdenek. Annyira féltem,  hogy a találkozás egy újabb trauma lesz, hogy nem leszek elég , hogy nem állunk készen,  hogy kizár majd az életéből. Hogy az együtt töltött idő csak még több fájdalmat okoz , hogy.... Jól vagy ? - akasztotta meg a gondolataim túlcsordulását. Csupa verejték a kezed - suttogta felettébb rémülten.  Kicsit megviselt az út, semmi gond. Jó lenne otthon lenni. Elkerekedtek a szemei , de nem szólt semmit. Aztán mégis,  már csak kb 10 perc. Így is lett.

------‐-----------------------------------------

A bőrönd dög nehéz,  hisz egy hétre jöttem. De simán felvitte az emeletre. Jó volt végre a csend, az ajtó becsukódott és a világ kint rekedt. Végre megeredt a nyelvem. Ihatnánk egy kávét együtt,  végre személyesen. Ha elárulod , hogy szereted - kérdezte kedvesen. Kis kávé, sok hideg tejjel. Cukor nélkül. De hozom a bögrém.

Csendesen kortyoltuk el a barna italt. A jóleső csönd kínos szótlanságba csapott át. Kényelmetlenül kezdtem érezni magam. De persze semmi okos nem jutott eszembe, amikor a szemem megakadt a rózsán. A nagy hazaérkezésben elfelejtkeztem róla. 

Adnál kérlek egy vázát vagy egyéb edényt amibe a rózsát tehetem? 

Ó, persze.Hozom. És elviharzott.

Próbáltam kést vagy ollót találni, hogy levàgjam a szárát,  azt tanultam így tovább kitart. Gondoltam legalább erre a hétre jó lenne életben tartani. Pont úgy ahogy én a reményt hosszú-hosszú éveken át. Hittem , hogy nekünk dolgunk van. Hogy az akkori vég egy elkerülhetetlen pont volt, de nem jelenti azt hogy már soha többé nincs esélyünk . Mennünk kellett tovább a saját utunkon az megtapasztalni az életet,  tanulni és tanítani,  fejlődni. Most itt vagyunk ennyi év után,  hogy egy kis időt eltöltsünk együtt.  Úgy jöttem ide hogy nincsenek nagy elvárásaim, lesz ami lesz, az életben egyszer nem terveztem. Jöttem,  hogy itt legyek. Hogy lezárjam a múltat. Hogy végre továbbléphessek.

Csak a forró lehelletet éreztem a nyakamon, és az ölelését a derekamon. Beleremegtem. Olyan régóta vágytam rá,  próbáltam emlékét minden nap feleleveníteni, hogy nehogy elfelejtsem, de más az emlék és más a valóság. Ösztönösen becsuktam a szemem és belső szememmel akartam látni magunkat. Óvatosan odafordultam , szembe vele. Kinyitottam a szemembe és bátran belenéztem sóvàrgó tekintetébe. Gyengéden suttogtam :

Mire vársz még?

--‐---------------‐---------------------------------

Mire legközelebb felocsúdtam sötét volt. Ott feküdt mellettem Ádám kosztümben, és nézte az arcom. Nem, nem kicsit voltam zavarban. Gyengéden megcsókolta az arcom és mosolygott. Melegség áradt belőle és végtelen szeretet. Bátortalanul visszacsókoltam. Mintha a fellegekben jártam volna. Nehéz volt megszólalni . És csak ennyi csúszott ki a számon  : Köszönöm. És minden elsötétült .

‐--------------------------------------------------------------------