Változások - Az álom 2.rész

Álmomban ültél az íróasztalnál gondterhelten, és kérdezted magadtól, hogy de miért teszed mindezt.

A fejed tele volt kusza gondolatokkal; ott volt a szakítás 2000ben, látttam a szíved amint meghasad, de a fejedben eldöntötted , hogy vége. Ott volt az síró kisfiú akinek a mindene voltam.

Ott volt a félelem a sok Mi lesz ha? kérdés. Rettegés attól hogy most sem fog működni, ha ezúttal is mást választok. A félelem , hogy ha ezen nem tudsz magadba túllendülni túl késő lesz és elvesztesz.

Nem akarsz elveszteni, tehát félsz megpróbálni szeretni, de ugyanakkor rettegsz , hogy elvesztesz örökre mert nem vagy elég bátor engem választani.

Ott volt a sok gyerekkori trauma, ott volt a belső gyerek aki csak azt szeretné ha szeretnék és végre ő is őszintén visszaszerethetne. Ott volt benne , hogy mennyire szeretnéd ezt elmondani, de nem tudod, mert nincsnek szavak, hogy te magad se érted mi megy benned végbe.

Láttam a beszélgetésünket, hogy sugároztam , hogy beengedtellek a világomba, hogy kinyíltam és megmutattam a sebezhető oldalam, és elhittem , hogy végre ez majd segít hogy te is megmutasd a tied.

Bizton tudom, hogy amit mondtam megrémített, eltántorított, előhozta a benned lévő megannyi bizonytalanságot.

Tudod , hogy a szótlanságoddal fájdalmat okoztál, ettől még jobban szenvedsz. A legkevésbé bántani szerettél volna. Tudom , hogy szerinted ez volt az egyetlen módja , hogy kezelni tudd az érzéseidet. Most meg ezt fegyverként használod, azt mondod magadnak, hogy te csak bántani tudsz, nem érdemled meg hogy szeressenek. Azt is érzem hogy sokkal többet gondolsz rólam, mint a valóság. Neked én vagyok az életed gyémántja, de ahhoz változni kellene, ahhoz meg kell magadat dolgozni,mert szerinted te nem vagy az én szintemen és még akkoris ott van a mi lesz ha ?

Azt hiszed bármennyire szeretsz nem fér bele az érzelem az életedbe , ahol neked rengeteg idő és tér kell önmagaddal. Neked kell a függetlenség, nem veszítheted el. Szeretnéd elmagyarázni nekem ezeket , de nem megy, nem jönnik ki a szavak. Lázadó , különc vagy és szereted ezt a feled, de ez egyre nagyobb belső konfliktust okoz.

Folyamatosan a fejeddel akarod a helyzeted megoldani, ott ragadtál a gondolataidban, túlgondolod, és nem hagyod , hogy érezz. Érezni veszélyes, azt nem szabad, legalábbis ezt hozod a múltadból.

Azt is tudom, hogy ha nem vagy jól akkor jönnek a függőségek ; játék,munka és amit láttam , egyéjszakás kalandok ahol nem kell elköteleződni, ahol nincsenek mély érzések csak egy kis extra dopamin. Az kell az egodnak, valamitől jól kell érezned magad, mert a belső munka minden csak nem kellemes.

Aztán persze másnap jön a megbánás, hisz ez csak a sötét oldalad amitől próbálsz megszabadulni.

Nem akarsz rám gondolni, de nem tudsz megszabadulni tőlem, ott vagyok az álmaidban a fantáziáidban. Láttam , hogy a képeim nézegetted.

Ott vannak azok a mély érzelmek, de azok hiába nekem szólnak; ott a múlt , ott vagyok én aki valamikor egyszer kitépte a szívedet. Aki azóta is éppúgy szenved, legtöbbször csendben a háttérben. Nem tudod, mert sose volt rá alkalmam , hogy elmondjam, pont ugyanazért amiért te se teszed, félek a visszautasítástól. Azaz csak féltem, így nem lehet élni, félelembe, legalábbis én nem szeretnék. Ahogy csendben sem. 

Én mindent megtettem, elmentem érted a falig, ennek mostmár csak te állhatsz az útjába.

De azt is láttam, hogy ezt mostmár nem halogathatod tovább, mert nem csendesedik el többet benned ez a késztetés , hogy dönts. A szíved vagy a racionalitásod és a félelmeid.

Pont az történik amit én is kértem tőled, most van itt az idő, mindent vagy semmit.

Azt is láttam, hogy vissza fogsz jönni, bocsánatot fogsz kérni, hogy megbánod amit tettél és azt hogy nem mondtad el min mész keresztül. Azt is látom , hogy mielőtt ezt megtennéd sokáig őrlödsz , hogy nem lesz e túl késő. 

Lesz valami ami átlök ezen az állapoton, egy bizonyos pillanat amikor úgy fog tűnni elvesztettél, ekkor fogsz rohanni hozzám , de vajon időben ideérsz ?

Láttam egy gyűrűt, egy menyasszonyt és egy esküvői tömeget. Nyilván nem láttam se a menyasszony se a vőlegény arcát, de nyár volt.

Ekkor felébredtem az álmomban az álomból. Öleltél, szorosan. Majd teljesen felébredtem.

A nyár végén visszanézek , hogy meglássam mi is történt.

Változások - Munka és magánélet 1.rész

 Ez a bejegyzés azért születik, hogy megörökítsem azokat a gondolataimat amik egyelőre csak az érzékszerveimben léteznek. Szeretnék visszatérni késöbb amikor világossá válnak ezek a rejtett dolgok számomra is, látni szeretném , mennyit 'értettem' meg belőlük szavak nélkül. Kicsit talán el is csendesedtem belül , hogy le tudjam írni min megyek keresztül, de így se könnyű. Csend van a lelkemben , de úgy érzem . ez amolyan vihar előtti csend. De a vihart még csak távolról érzem, az biztos ez most kikerülhetetlen és valójában, ezúttal nem is szeretném a könyebb utat választani.

De előbb lássuk mi van a mindennapokban. Hetekig betegek voltunk a gyerekkel, ezt most jól megsínylettük, de a lényeg végre kilábaltunk belőle; én a héten már dolgoztam a gyerek meg hétfőn megy az iskolába. A munka ment a maga útján, remek csapatom van, de kevesebb nyilván nem lett. Itt az évvége és van még csinálni, nyilván nem azért mert eddig lazsáltunk, csak ugye megint rengetek mozgó részlet van ,amire nem igazán lehetett felkészülni. Nyilván olyan is van amire lehetett volna, de hát a vállalat kommunikációja továbbra is inkább egy úljszülöttéhez hasonlít és nem is fog változni mostanában. Nekik ez a jó, mindnekit sötétben tartani, félelem és feszültség alapú vezetés. Egyértelmű már egy ideje , hogy nekem itt nincs helyem az értékrendemmel; empatikus vezetés, nyílt kommunikáció , igény hogy legyen időnk megérteni a változásokat és partnerként tekintsenek ránk mindenben. Az igazség az , hogy mégis rettentő nehezen élem meg ezt a 'kudarcot'. Nyilván az ember amikor új helyre kerül tele van tervekkel, rövid-, közép- és hosszútávúval. Beletesz mindent, sokszor bőven 100% felett és hiszi, reméli , hogy ez lesz végre az a hely ahol maradandót alkothat, ahol végre úgy érzi tartozik valahova, tisztelik, elismerik.

Ahol ellhiszi , hogy az számít amit tesz nem az hogy hogyan. Hogy a számok magukért beszélnek, és nem az számít hogy fizikailag hol ülök. De nem, ha egyszer 'minden nagy cég' vissza megy az irodában akkor itt is mindenkinek vissza kell, akkor is ha az illető sose dolgozott az irodában , szóval itt nem visszamenésről van szó. Persze dühönghetek vagy költözhetek (az iroda a lakóhelyemtől közel 500kmre van , és már akkor is itt laktam mikor felvettek), kábé ez volt az ultimátum akkor is ha 300%ot tettem bele, akkor is ha az elmult majd 3 évben napi 12-14 órát dolgoztam, építettem a sikeres nemzetközi csapatot , ha nem volt kilépő ez idő alatt , se eszkaláció. Ilyenkor nyilván az ember összetörik, az önmagamban vetett hit igen csak meginog akaratlanul is. És akkor még arról nem is beszélünk, hogy professzionális lengyel nyelvtudás nélkül , piaci alapon keresni manageri pozíciót kb esélytelen.

Nyilván ez az erős nyomás , hogy menjünk be többet az irodába, illetve hogy nekem mint vezetőnek kötelességem ott lenni, nem tegnapról mára kezdődött; egészen pontosna év eleje terítéken van kisebb nagyobb megszakításokkal.

Én pedig azóta nézelődtem , hogy újra érezhessem , hogy van hatalmam a sorsom felett. Igyekeztem olyan lehetőségeket megpályázni , ahol vagy itthonról dolgozhatok tovább vagy van iroda itt a városban és lehetőleg nem kell mindennap bejárni.

Volt egy pár ígéretes pozíció, de interjú nem nagyon. De azért ekkor még a nyomás se volt túl nagy.

Aztán a nyár végén volt egy igen jónak ígérkező lehetőség, be is hívtak interjúzni, és le is zavartuk a 3 kört 3 hét alatt, de sajnos ajánlat nem lett mert projekt most csak németül van , de kaptam ígéretet ha lesz angolos akkkor hívnak és kapok ajánlatot. Örültem, de azért meg nem nyugodtam.

Teltek a napok, hetek és szeptemberben megint látókörbe kerültem a jelenlegi munkahlyemen mint renittens, ha nem vagyok szemfüles simán elveszik a csapatom, mondván vagy bejárok vagy nem lehetek vezető. Nagyon megviselt. Közben a felettesem felettese felmondott, alig volt itt egy évet. Ő volt aki pár hónap után hangot adott csalódottságának miután kiderült , hogy ő csak egy báb és csak azt teheti amit mondanak neki. Diplomatikusan úgy fogalmazott , hogy ez cég nem megfelelő számára úgy ahogy a dolgok jelenleg mennek. Mindent értettünk.A feszültség innentől bennem is hatványozottan kezdett nőni és azon kaptam magam hogy teljes kapacitással jelentkezek állásokra. Valami nyilván végképp eltürt; mondhatnám nekem ez volt a TORONY pillanat. Itt éreztem előszőr , hogy ennyi , ezt már nem lehet visszafordítani, de még nem kezdtem bele a gyászfolyamatba , mert még nem volt B terv.

Szóval épp az próbáltam megtudni az internetes keresőből  , hogy egy bizonyos rendszer ismeretével mennyit lehet keresni, amikor egy álláslehetőség ugrott fel a semmiből.A cégnek van irodája helyben.Eskü éreztem , hogy ez nem véletlen. Vasárnap délután volt, elküldtem az anyagom. Hétfőn már keresett a HR és egyeztettük az első interjút. Már ettől nagyon boldog voltam. Ezután még további két kör volt viszonylag rövid idő alatt; mindegyik nagyon professzionális volt és nagyon élveztem. Az eszembe se jutott , hogy 12 nap múlva ajánlatot kapok tőlük. Az meg , hogy manageri pozíciót ajánlanak, hogy alkudozás nélkül megadják az általam megadott bérsáv tetejét, plusz a juttatási csomagom része a céges autó, elsírtam magam.Leesett végre az a nagy kő a lelkemről és elkezdődhetett a gyógyulási folyamat ami mindjárt egy 3 hétig tartó betegség lett.

Szóval itt tartunk; van egy aláírt szerződésem márciusi kezdéssel, már elkezdtem online a különböző tréningeket, közben persze próbálom a tőlem telhető legjobban elvarrni a szálakat a mostani cégnél. Mindezt úgy , hogy a három szenior kollégán kívül senki atyafia nem tudhatja meg január vége előtt hogy elmegyek, mert akkor elbukom az éves bónuszt. Tudom-tudom, jogosan gondolod , hogy de ne már így is mennyit mindent kapok, ezt igazán benyelhetnám , de nem, sajnos ez most kb az életemnél is fontosabb , hogy ne bukjam el.

És itt térjünk át az életem egy másik területére ahol hatalmas változások vannak: magánélet.

Még májusban volt az a pont ahol megértettem, hogy nincs több elvesztegni való időm valamire ami sose működött, valamire amit csak én akartam.Küzdöttem becsülettel, hogy megmentsek valamit ami közben teljesen tönkretett, visszaélt minden kedvességemmel és totálisan leépítette azt a valakit aki valójában vagyok. Egészen addig míg el nem kezdtem megkéddőjelezni rendszeresen magam. És akkor jött végre a karma és úgy segbe rúgott , hogy az nagyobbat szólt mint Csernobil. istentelen nehéz volt erősnek lenni és a romjaimon építkezni , úgy hogy a rombolí erőt nem tudtam azonnal eltávolítani a közvetlen környezetemből.Szóval megszületett a megállapodás, egy bizonyos támogatásért cserébe végleg lelép,ezért kell a pénz.Számoljuk a gyerekkel a heteket, de rettentő nehéz., hiszen ha a nárcisztikus elveszíti játékszereit akkor teljesen kiszámíthatattlanná válik és bármire képes. Most mégjobban résen kell lenni vele , próbálkozott már kedvességgel, nyomulással, fenyegetőzött is nyilván.Rendszeresen érdeklődik, hogy meggondoltam e magam, meg hogy mikor sze*elunk. Nagyon férasztó, főleg ezt egyedül csinálni. De nem panaszkodom, tudom, hogy elés erős vagyok most már , hogy ezt az egészet célba juttassam.

És akkor kanyarodjunk vissza oda ahhonan indultam. Májusban bukkant fel S, olvashatsz róla korábbi bejegyzéseimben, de egy gyor összefoglaló. Ismerjük egymást 1996 óta, egy városban nőttünk fel, nekem ő volt az első, és azt hiszem szerelem szempontjéból az egyetlen. Nekem ő volt az életem értelme, de elváltak útjaink amit én a mai napig nem dolgoztam fel. Dolgoztam rajta az elmúlt 24 évben, de valahogy nem ment. Az életünk során időről-időre feltűntünk egymás életében, de általában mint régi ismerős/barát. Egészen 2021ig amikor valami megváltozott, sokkal többet beszélgettünk, rendszeresebbek lettek az üzenetváltások, néha fotók mindennapos dolgokról, virtuális kávézások. Jah hogy tiszta legyen egy másik országban él.Aztán volt , hogy eltünk rövidebb-hosszabb időre, de valahogy mindig visszatértünk valahogy egymás életébe. Aztán valahogy 2023 végén úgy éreztem, hogy ennyi , már csak én próbálom ezt az egészet életbe tartani, így félretettem. Éltem az életem és próbáltam felejteni. Nagyon jól is haladtam, legalábbis én így gondoltam, amíg fel nem bukkant. Még az első üzenetek felületesek voltak, gondoltam, csak unatkozik és senki nem ér rá őt szórakoztatni, de aztán az üzeneteket videó hívás követte, ami előtte soha nem történt. És elhittem, hogy végre eljutottunk oda , hogy talán továbblépünk. De pár nap után eltűnt és azóta bármit írok elolvassa és nem reagál.

Nagyon megviselt, fizikailag szenvedtem hónapokig, ezt meg is írtam neki. A ghosting alapból valami amit zsigerből utálok, na de hogy pont ő. Persze a miértekre nincs válasz, legalábbis tőle írásban nincs. De a mi kapcsolatunk nagyon különleges, ezt már rég tudom, mi álmokon keresztül is tudnk kommunikálni. És az éjjel vele álmodtam ezt szeretném leírni és később visszaolvasni, amolyan önigazolásképp.Folyt köv. 

Kitekintés

 November eleje van , a nappalok egyre rövidebbek,  korán sötétedik és hideg is van már nekem. Ez a bekuckózás időszaka és leginkább a belső munkáé. Iszonyat nehéz év volt ez munka szempontjából, idén fél év alatt dolgiztunk annyit a csapatommal mint más egy év alatt se. Rengeteg pozitív visszajelzést és dicséretet kaptunk, melegség járta át a szívem-lelkem. Mégis az egész keserédes, továbbra is hatalmas nyomás alatt vagyok tartva amiatt hogy virtuálisan vezetem a csapatom. Nem elég a sok siker , nem elég a makulálatlanság, a sok elismerés,  a fene vigye el , hogy nem vagyok ott az irodában személyesen. Dühít nagyon a helyzet, hisz mikor felvettek is itt laktam közel 450kmre az irodától,persze COVID volt, sokkal szabaddabb volt a felvétel. Akkor is teljesítettem és azóta is, a csapatom nemzetközi,  szóval semmi de semmi nem indokolja a személyes jelenléte csak a nagyfőni hóbortja. Amcsi, természetesen,  és most nagyon erőltetik vissza az embereket. Nem költözök,  ezt eldöntöttem elég korán,  itt az életünk a gyerekkel, itt vagyunk jól. Na meg az anyagiak; az ország másik végébe költöztetni egy egész háztartást nem kicsi összeg. Egyszerűen egy minkahely miatt ezt nem vállalom. Nehéz,  hisz előléptetés előtt állok,  Senior Vice President,  milyen jól hangzik. Egészen súlya van,fontos ember címe. De elengedtem. A gyerek és az életünk az első. Mindig van más út. És ahogy elengedtem, jött is a lehetőség. Már végigmentem a nyáron egy kiválasztási folyamaton sikeresen, de mivel jelenleg nincs csak német nyelvű projekt ajánlat nem lett belőle. De itt angol nyelvel kerestek ugyanarra a platformra kollégát. Már épp elengedtem azt is hogy csapatot vezessek, mikor kiderült ők managert keresnek. Annyira hihetetlen volt az egész,  2.5 hét volt ajánlatig. Nagyon izgultam ,mert hosszabb folyamatra számítottam. De mindenben profik voltak , semmi nem hibádzott. Elsőre mindent felajánlottak amit kértem,  és a kezdés január közepe lett volna. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert sajnos itt időt kelkett még kérjek. Hogy miért annak egyszerű oka van, az éves bónusz. Január végén még a jelenlegi cégemnél kell lenbem , ha nem akarom kiszorni ezt a pénzt az ablakon. Belementek, hogy márciusban kezdjek. Nem viccelek , sírtam. Annyira kimerülten a sok jatszmázásban amit idén átéltem , hogy boldogság tört ki belőlem,  hogy ennyire empatikus és emberi módon kezeltek. Hatalmas köszönet mindenkinek. Szóval aláírtam és elkezdtem komolyan gyászolni a mostani helyem, a csapatom, az éveket,  az előléptetést amit így nem kapok meg, az elvesztegett időt is energiát amit az extra frusztráció okozott. Ennek hatására le is betegedtem. 2,5 hete küszködök. A lelkem, nos igen a lelkem még romokban, de már inkább azoktól a dolgoktól amik azóta még pluszban történtek. A megannyi embertelenség, empátia hiánya,  igazságtalanság,  további erőltetès; most már januártól 4 nap / hét kell az irodában tölteni. Eddig is hatalmas szakadék volt az én és a cég értékrendje között de ez mára már akkorára duzzadt , hogy már semmiképp nem áthidalható. A csapatvezetőimmel már megosztottam, higy továbblépek , a bizalmam feléjük feltétlen továbbra is. Minden cselekedetem mögött az van , hogy nekik biztosítsam amennyire lehet a további hatékony működést. Nehéz,  motiváció sincs már,  csak a január vége lebeg a szemem előtt. Közben persze elkezdtem építeni a jövőbeni vezetőimmel, meg úgy a céggel a kapcsolatot, tréningeken veszek részt,  plusz én is jobban fókuszálok most a saját magam fejlesztésére. Közben javában folyik a szètköltözès előkészítése,  hiszen március előtt ezt le kell vezényelni. Biztos extrém nehéz lesz az új helyzet itthon , plusz új munka, de meg tudom csinálni! Sokat dolgozom magamon, talán végre el tudom engedni azt az embert is akiről hittem , hogy a másik felem. Már kevesebbet gondolok rá,  már nincsenek emlékbetörèsek,  nagyon ritkán álmodom vele. Egyre többször érzem viszont , hogy elàrult. Megint. Még mindig remélek egy bocsánat kérést és egy lezárást, de már nem vagyok annyira határozottan biztos, hogy valaha megkapom. Nemrég írtam neki mégegyszer,  iszonyat késztetést éreztem,  most se tudom miért,  de hagytam, hogy vigyen az érzés. És tudod mit azóta könnyebb,  azóta nem jut eszembe mindennap,  azóta mintha nem cipelném már azt a nagy súlyt. Tudom, hogy sok idő kell és persze az se segít hogy se én se ő nem tiltotta le a másikat. Ehhez még nincs elég erőm,  de talán egyszer ezt is meg tudom tenni. Talán ha már nem kell a bocsánatkérése...Most új hobbim is van, feltűntem threadsen , és igen jó beszélgetések kerekednek. Azt hiszem az elmúlt években nagyon bezárkóztam, mindig más érdekeit tartottam előrébbvalónak mint a sajátomat és így teljesen meghalt a szociális életem. Észre se vettem, mert nem akartam. De ennek itt most vége,  szükségem van mások látásmódjára, felnőtt, valódi,  mély beszélgetésekre. November erről fog szólni. 

A beszédes némaság

 Nem is tudom hol kezdjem. Minél több választ szeretnèk annál jobban fáj a némaságod. Kezd a hitem meginogni, lehet ezt pont egy próba. Nem tudom, ahogy azt se,hogy meddig bírom még ezt a fájdalmat elviselni. Ez nem az első,  de ennyire még nem fájt. Ennyire sose engedtem meg még magamnak , hogy reménykedjem. Beengedtelek, mert te vagy az egyetlen akiben feltétel nélkül bíztam,  te vagy aki sose bántott, de most fizikailag fáj. A napok üresek és én csak várok mert hinni akarom , hogy valami készül és érdemes rá várni. A következő pillanatban meg kinevetem magam , hogy milyen naiv vagyok. Azt érzem,  hogy csak játékszer vagyok, unalom ellen. Illetve csak voltam , mert ebben már nem vagyok partner. Neked meg nem kell más, szerinted. Én meg már nem akarlak megmenteni. Aztán megint egy emlékbetörés, hetek óta ez van, nem tudom mi történik. Mintha nem is az én érzéseim lennének. A csendben az a legrosszabb , hogy ott az az ici-pici ingatag kis remény. Nem tudom elengedni , lezárni , úgy érzem akkor elárulnálak. Itt akarok lenni , de meddig, meddig lehet ezt elviselni? Az idő elrepül és én vesztegetem az idő a nagy büdös talánra. Dühös vagyok magamra, legutóbb is hónapok voltak mire visszabillentem a saját életembe ; és azt az időt senki nem adja vissza. Visszaèlsz a türelemmel és az érzéseimmel. Tudod , hogy szeretlek, no persze lehet , hogy nem igazán érted vagy akarod érteni mit is jelent ez. Mérleg vagy, tudom hogy a döntéseidhez idő kell, de ez már nonszensz. Gombóc van a gyomromban akár hányszor eszembe jutsz, és hidd el mostanában ez igen gyakori. A hétvégéket csak úgy tudom túlvészelni , hogy a fejhallgató a fejemen egész nap és pörög a sok zene. Nem akarok a 3Dben létezni csak a lelkemben , saját gondolataimban. Választ és kapcsolódást keresek egy másik dimenzióban. Hátha így tudunk beszélni. Hiányzol,  és ez az érzés rádöbbentett egy nagyon fontos dologra, nem akarok tovább hazugságban élni,  végre az életem egy szakasza lezárult és maradunk hamarosan ketten fizikailag is. Lelkileg jobb hogy nem kell többé elviselni egy olyan életet amiben boldogtalan vagyok, megszűnnek a napi csaták és minden egyéb. Nem hazudok , számolom a napokat, és várom a szabadság első napjait. Hiszem, hogy így végre lesz helye a fontos dolgoknak és újra fontos kapcsolatoknak. És akkor már csak egy dologra vágyom igazán.. De ha te nem akarod , hogy megmentsenek akkor te maradsz ahol vagy én meg megszokom , hogy nincs senki mellettem, elviselem az egyedüllétet és bízom hogy egy következő életben nem az egód fog győzni. A lelkem tiszta, én beletettem mindent , vártalak félúton,  most is várlak...

Életem 8.rész : 18+

 Mindig is valami egzotikus , de szabad felállást kerestem amióta S / a nagy Ő / kilépett az életemből 2000 őszén. De valahogy nekem mindig a konzervatív értekrendet hirdető, majd fűvel- fával kefélő hím jutott. Már majdnem kezdtem azt hinni ez az én hibám,  amikor fejembe vettem , hogy könyvet írok,  valami jó kis botránykönyvet. Persze az életem is erősen botrányos pornó konyv lenne ha mindent megírnék , de ennél többre vágytam. Ekkoriban kezdtem folglalkozni erotikus írással is jobban. Így futottam bele S.Rbe a fiatal pornósba bikába. Soha nem volt olyan partnerem akivel ennyire fel tudtam volna oldódni, no volt ehhez segítség,  volt hogy pár pohár de volt hogy 1-2 mókás cigi segített hozzá a végtelen éjszakákhoz. Nem tudtunk egymással betelni , miközben semmilyen elköteleződés nem volt. Annyira berántott a szituáció,  hogy későn ébredtem rá hogy ez nem fogja kifizetni a számláimat. A 3.hónap végén nem hosszabították meg a szerződésem. És akkor decemberben, épp karacsony előtt betoppant az életembe: T.

Életem 7.rész Élet Pécsen

 2010et írunk,  ha jól emlékszem tavasszal kényszerítettek vissza. Azonnal depressziós lettem, tudtam nem akarok otthon lenni. És akkor még K is üzent: tudom, hogy itthon vsgy, kérlek találkozzunk.  Nem igazán akartam, de aztán mégis belementem. Sokat beszélgettünk,  bocsánatot kért és elmesélte hogy a nő akit élete szerelmének hitt hogy csalta meg, ráadàsul rányitott...Először éreztem azt hogy igenis a sors / karma igazságos. Ez volt az utolsó alkalom , hogy találkoztunk. Azóta megházasosott és van egy kis/nagy lánya. Lezártuk. Pár hónapot töltöttem Pécsett és a karmának köszönhetően lett egy masodik családom. Egy olyan hely ahol örömmel fogadtak mindig, sose kérdezték meddig maradok vagy mikor megyek. Volt hogy egész héten ott voltam. Szabad lehettem. Egyetlen visszaterő gond volt : epegörcsök. Addig-addig míg augusztus elején leállt a vesém egy kóborolt kő miatt és besárgultam. Ilyesztő és vicces volt egyszerre. Pár napot töltöttem a kórházban,  laporoszkóppal eltávolították a kis felfedezőt, de ettől az alap probléma nem oldódott meg. De makacs voltam nem engedtem kivenni az epém, és milyen jól tettem. 2024 van és semmi baja, zeró kő van benne. A pár hónap alatt másra se vártam mint hogy visszaköltözhessek Pestre, az volt az én elemem. Augusztusban páratlan ajánlat ütötte fel a fejét,  egy jó barátnak kiadóvá vált a lakása. Az a lakás a praktikusság fellegvára. Augusztus végén költöztem és azonnal munkakeresés indult. Szeptemberben már dolgoztam, de sajnos ezúttal ezt nagyon elk*rtam. Beszippantot egy derült égből bika...

Életem 6.rész: Élet K után

 Életem legtraumatikusabb időszaka következett,  nagy részéről még ma se tudok beszélni. Szóval nem volt munkám,  a szüleim elfordultak, az egyetlen ember akihez fordulhatram anyagi segítségért és örökre hálás leszek az a nagymamám. A másik pedig aki minden másban segített Maja barátnőm. Ha ők nincsenek , komolyan mondom, nem írnám ezeket a sorokat. Mikor K kilépett az életemből rettentően túlsúlyos voltam, tulajdonképpen ennek köszönetemet,  hogy nem haltam éhen abban a 3 hónapban,  hiszen enni volt hogy napokig semmit nem tudtam. Ebben az időben szereztem az epeköveket és fogytam iszonyat sokat. Napi 250-300ft volt ételre szigorúan. Angolt tanítottam hetente abból próbáltam a macsikat ellátni , plusz ezerrel hirdettem őket örökbegogadásra. Közbe beiratkoztam egy felsőfokú képzésre hamár a főiskola elùszott. Remek döntés volt sok motivációt adott, hogy ezúttal befejezzem. Közbe K felhívott,  nem értettem mit akar, találkozni akart, de rossz érzésem volt, azt mondta személyesen akar beszélni velem. Találkoztunk,  a cuccait akarta , illetve megjegyezte milyen jól nézek ki , simán kereshetnék vele pénzt.  Érted fel jött es LEKURVÁZOTT. Elzavartam. Reméltem utoljára láttam, sajnos nem így lett. Közben lett munkám, ugyan csak határozott időre,  de örültem.  Ismerkedni is próbáltam,  de ahhoz még nem voltam elég jól. Végül megszereztem a papírt és mivel semmi komoly munka nem volt kilátásban egyszerűen fel kellett adnom. Persze ez egyedül nem ment, egy barátom és öcsém kényszerítette ki. Hazaköltöztem a pokolba. Nem maradt más mint megint menekülni. 

Életem 5.rész : K

 Szóval 2002t írunk,  május és én a születésnapomon összejöttem Kval. Őszintén ünnepelem és úgy éreztem jó lesz egy kalandnak. Amióta a balatoni srác lelélepett csak kalandokban botlottam, és mivel most már közel volt a felvételi,  és persze hittem hogy simán fel is vesznek pestre, nem terveztem hosszútávú kapcsolatot Pécsen. Annyira nem, hogy szándékosan rosszul adtam meg a telefonszámom. Nyilván felvettek pestre és én gőzerővel készültem pestre. Nem kerülgettem a témát, elváltunk. Pesten sajnos mivel a főiskolának nem volt kollégiuma , egy szállodában laktam Békásmegyer. Érdekes tapasztalat volt az biztos, de semmivel nem volt kevesebb mint egy kolesz. Kezdjük ott hogy más főiskola/ egyetem diákjai is itt voltak elszállàsolva, pl. Rendőrtiszti Főiskola,  a nagy szerelem . Ja igen minden álmom az volt hogy nyomozó/ fegyverszakèrtő legyek, de sajnos a biztonságszervező informatikus maradt. Szóval sokan laktuk ott akkoriban, és gyorsan barátságok szövődtek. Így ismertem meg K.L- t és szobatársait. Én nagyon szerencsés voltam kb. 4 hónapig,  egyedül laktam egy 4 ágyas szobában, jobb volt és nagyobb mint otthon. Szóval K.L és köztem gyorsan több lett, de amit nagyon szerettem ez teljesen kötetlen volt. Nem telt egy hónap és gyorsan rá kellett ébrednem, hogy a szüleim tényleg semmit nem segítenek, sőt még fel se hívnak,  hogy élek-e. Gyorsan munkát kellett találni,  addig pedig együtt főztünk a fiúkkal és elosztottuk a költséget .A szállás mellett volt egy Meki, szóval jelentkeztünk,  K.L is az ellátmány karcsú volt a tanulás idejére, plusz gyerektartasást is vontak. Másnap már dolgoztunk. Aztán pár hónap után felhívott K, meg is lepődtem és azt mondta nem érdekli a távolság de engem akar. Viharos időszak kezdődött,  miközben ő be is vonult. Sokat nem volt katona, mentő hozta pestre miután visszatért tőlem az első eltávról. Már mikor kísértem ki a Népligetbe zsibbadt a karja, nem tudta a táskát felemelni. Mondtam ha visszaér és nem múlik menjen a dokihoz. Éjszaka katonai mentő rohant vele, elkékült karral hozták fel. Engem reggel értesítettek. Megszámlálhatatlan hét következett,  suli, munka,kórház.  A karja ideiglenesen lebénult, nem tudták mitől és azt se hogy ideiglenes vagy végleges. Nehéz időszak volt,mentálisan nagyon megviselt mindkettőnkket. Aztán kikerült és hazavitték. Valamikor 2002 elején találtam egy pultos munkát ami jobban fizetett, de messze volt és nem 8 óra. Nagyon küszködtem a sulival. De nyomtam. Közben adódott egy lehetőség miután K.L-ek elköltöztek fel a főiskola kollégiumába, nagyon egyedül éreztem magam, így mikor az egyik törzsvendèg szólt,  hogy van egy kiadó lakása,  egy percig nem gondolkodtam. Ùjpalota,  3 szobás földszinti lakás,  üresen. De nekem kincs volt. Két kollégával be is költöztem. Sajnos egyik se volt megbízható,  így gyorsan megtanultam ,hogy keressek megbízható lakòtársakat , hogy kell jó szerződést írni stb. 2002 októberében költöztem ha jól emlékszem, majd novemberben K azzal hívott fel, hogy ő velem akar élni és hogy keres pesten munkát. Még sose éltem senkivel,  nagyon akartam, hogy működjön,  így belementem. Voltak jó és rossz időszakjaink. Egészen 2009 nyaráig kínoztuk egymást.  Nem tudom őszintén hol ment minden félre de kb. 2 évben. Akkor is egy kocsmában melóztam és egy este bejött 2 férfi,  sose voltak előtte. Az egyiknek lánya született és arra jöttek inni egyet. A másik sármos , de látszott hogy már igen csak 40kozeli. Azon kaptam magam hogy tetszik. Azt hiszem innen már tudtam hogy ez ennyi volt, persze próbáltam kitartani. Időközben,  ahogy ez később kiderült , K is masra, másokra vágyott. Megváltoztunk, ugyan egy hajóban eveztünk , de teljesen más irányba. A szakítás pofátlanul sikerült. 2009 októberében azzal utazott el , hogy otthon szeretne lenni az édesapja születésnapján és elérhetetlenné vált. Akkoriban nagyon rossz anyagi helyzetbe kerültünk,  ha nem emlékezne a kedves olvasó akkor volt a nagy gazdasági válság. Mi meg épp 20+ mentett cicával voltunk munkanélkül. Mivel ő látta,  hogy innen semmi kiút, lelépett. 500huf-om volt és a hűtőben egy margarin. Hát így ért véget ez a fejezet.

Ócska érzés

 "Vágytam utánad, akartalak mindennél jobban. Azt hittem az irántad tápált érzelmeim kettőnknek is elegendők lesznek. Nem akartam elhinni, hogy nem jelentek neked semmit, hogy csak egy vagyok a sok közül." Pedig pontosan ez van. Megint felültem arra a bizonyos hintára. De ez volt az utolsó,  hogy hagytam , hogy bánts. Vége,  többé nem harcolok helyetted, te beletörödtél már abba ami van, nincsenek álmok, vágyak amik továbbvinnének. Azt mondtad , ha holnap nem kelnél fel ,akkor is minen rendben lenne. Szörnyű volt hallgatni. Te megalkudtál. Éled a szürke, monoton mindennapokat. Kopott vagy és szemedből eltűnt a csillogás. És ami megrosszabb nyoma nincs a változásnak. Fellángolás voltam megint. Kabát ami ott lógott a fogason, amit bármikor le lehet akasztani. De ezt nem teheted,  nem èlhetsz vissza a ténnyel,  hogy fontos vagy nekem. Igen most is, örökké az leszel. De ezt a köteléket el kell vágnom. Semmi nem változik,  talán csak a fájdalom mértéke,  az bizony nőttön nő. Pont te forgatod szívemben a kést azokkal az üres ígéretekkel aztán pedig könnyedén eltűnsz. Tulajdonképpen még képmutató is vagy, te jössz nekem azzal hogy beszéljünk,  hogy fontos a kommunikáció és akkor zeró kontakt...Hja igaz ez is kommunikáció. Szépen elmeséli a történet. Annyira már nem vagyok fontos hogy válaszokra méltass. Annyira már nem kellek hogy időt és energiát tegyél bele. Akkor elmondom világosan,hogy te is jól halld,  akinek nem kellek az nekem se kell! Sőt soha nem kellettél, mindenre tökéletesen képes vagyok egyedül is, szerettem volna ha vagyunk egymásnak. Ha egy percig komolyan vennél,  ha nem félnél, ha egyszer valamiért felelősséget vállalnál. Ha végre úgy èlnél, vagy csak élnél.... Talán egy következő életben másképp alakul. A fájdalom lassan elmúlik,  emléked elhalványul. A csalódottság erejét pedig ismét a vitorlámba irányítom és így legalább egy darabig jól halad majd a hajó az élet fontosabb tengerein.

Vibration

 "If my energy doesn't wake you up, 

I'm not for you.

If my mind doesn't inspire you,

don't force the connection.

If my thought doesn't make you think deeper, 

it's no point in keeping me in mind.

If my passion doesn't move you,

then you better change your direction.

If my presence doesn't help you evolve, 

my absence certainly will.

If my love doesn't open your heart permanently, another love will.

Go and find what vibrates your being, 

don't even stop to look behind you.

One of the greatest acts of love is letting go.

The vibration doesn't lie.

Trust your process. "

Unknown author 

Születésnap

 Ez a poszt nem a tortàról fog szólni. Hanem valami egészen másról. Október óta semmit sem hallottam felőled és az igazat megmondva, de idétlen szó ez, már az az utolsó beszélgetés sem volt kellemes. Folyton az a mondat járt a fejemben, hogy ha nem látsz szívesen, akkor én ugyan nem fogok kilincselni. És ez így is lett. Közben visszaolvastam pár írásodat és egyre jobban éreztem egy amolyan ambivalens érzést. Végre érzek valami negatívat veled kapcsolatban. Mert , hogy ez sose ment. Még akkor se mikor kiléptél az életünkből vagy épp boldogan mesélted Apa leszel vagy csak láttam mással vagy boldog. Soha , egyetlen pillanatra se keserített el, sőt örültem neked legtöbbször. De most döbbentem tapasztaltam ,hogy igen keserű érzések kerítenek hatalmukba. Már azt is kezdtem elhinni, hogy ennyi maradt nekem, ez volt veled az elintèzetlen ügyem, és most végre megélhetem a sok elnyomott bánatot, fájdalmat és csalódottságot. Már azt is egyre sikeresebben magyaráztam magamnak, hogy eddig is csak a szép emlékek hianyoztak nem te. Hogy valójában én a múltban ragadtam és vágyom vissza az akkort. Egyre határozottabban kerdőjeleztem meg az érzéseimet és a józan eszemet. Majd az összes ebből származó érzést energiává alakítottam és beletettem a munkàba. Kezdtem elhinni, ennyi, 24 év után végre lezártam.

Tegnap reggel üzenet várt tőled,  7 hónap kemény munka 10 másodperc alatt omlott össze. Félelem, rettegés, kíváncsiság, vágyakozás keveredett össze egy pillanat alatt. És a kérdés: Mit akar???

Egy pillanatra se hittem, hogy születésnapi köszöntő lesz, de akkor mi. Erőt vettem magamon és megnéztem. Egy kép volt, rajta egy ogre lány izléstelenül felöltözve és felette az ègbekiàltó felirat :Zaphy. Percekig pislogtam. Sok minden megfordult a fejembe, az is hogy nem írok vissza,de végül egy végtelen egyszerű reakció született, ocsmány. 

A reakció reakciót szült döbbenetes gyorsasággal. És már az első válaszodtól buktam az előző 7 hónapot. Azt írtad hogy vagyok a gondolataidban.

Mérges voltam magamra. Úgy viselkedem ha rólad van szó mint egy totál idióta. Egyszerűen megszűnik a világ,  a szívem felgyorsul , a légzésem egyenetlen, az étvágyam megszűnt. Függő vagyok.

Próbáltam az egész beszélgetést úgy felfogni, hogy ez úgyis csak egyszeri, biztos csak szórakozol ismét. Távolságtartás, ezaz, gondoltam. Holnapra volt-nincs.

És nem így történt. Szóval itt vagy,  2 napja minden más, csodás de mégse.  Itt vagy, de meddig ? És miért? És most tényleg? Mi a garancia? Már sokszor bántottál,  nem tudok elviselni többet. A szerelemnek nem szabad fájni. Vajon te is tudod amit én már 28 éve? 

Haladjunk lassan, én már annyit vártam,  hogy ez már semmi. Megígérted hogy maradsz. Számolom a napokat.